SINNERS || HyunLix ✔

➣ IV. F l o w e r s O n Y o u r G r a v e

_Virágok_a_sírodra_

-- Rég voltam itt, ne haragudj  guggoltam le, majd a kőre tettem a virágokat, és újra felegyenesedtem. -- Olykor azért figyelsz engem odafentről? Remélem tudod, hogy hiányzol -- sóhajtottam fel. -- Mindig hülyén érzem magam, ha egymagamban beszélek, mikor fogom leszokni? Bár mindig azt mondtad, hogy aranyos szokás… de tudod mit? A sírod felett nem érzem egyedül magam, pedig már hónapokkal ezelőtt elmentél. Azt hiszem, sosem fogom tudni feldolgozni a történteket. Meddig fogom tudni elterelni a figyelmem róla? Bárcsak tudnál válaszolni, vagy tanácsot adni… tudod, én löktem el magamtól mindenkit, mert nem akartam bajba sodorni őket, de… mindegy, sokat dumálok ígyis. Sajnálom -- guggoltam le újra, majd elővettem a gyújtóm, és meggyújtottam a gyertyát. -- Valójában csak azért jöttem, hogy boldog születésnapot kívánjak, Inie -- erőltettem magamra egy mosolyt, de nem maradt az arcomon tovább, mint három másodperc… helyette sikeresen elsírtam magam.
Próbáltam abbahagyni, hisz nekem egyáltalán nincs jogom sírni… aztán megláttam, hogy valaki a fejem mellé nyújt egy kis csomag papírzsebkendőt… csak annyira ijedtem meg, hogy seggre ültem. Végülis miért ne?
-- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! -- nyújtotta felém a kezét, így engedtem, hogy felhúzzon.
-- Semmi baj -- ingattam a fejem, majd elfogadtam a zsepit, hogy kifújjam az orrom. Addig ő letett egy csokor fehér virágot a sírra. -- Jeongin-hoz jöttél? Kie vagy?
-- Ohh, az unokatestvére. És te? Sosem láttalak.
-- Ha nem baj, akkor nem szeretném elmondani -- tettem zsebembe a használt zsepit.
-- Mhm… kapcsolatod volt vele?
-- N-nem. Honnan veszed? -- pislogtam, de csak a virágokra mutatott, amiket én tettem le.
-- Piros krizantém. Szerelmet jelent, a sárga pedig elvesztegetett szerelmi esélyt. Nem tudtad eldönteni, melyik legyen? -- mosolygott, én pedig azt sem tudtam, merre nézzek. -- Még mindig szereted, de sosem mondtad el neki?
-- El akartam… aznap, mikor meghalt -- haraptam alsó ajkamba, és vissza fordultam a sírkő felé.
-- Sajnálom, hogy nem tudtad elmondani neki.
-- Mostmár mindegy. Azt hiszem, túl vagyok rajta.
-- Nem figyeltél? Piros krizantém…
-- Neked nem lehet hazudni? -- sóhajtottam, és keresztbe tettem karjaim, de ő csak halkan felnevetett.
-- Addig nem, amíg észnél vagyok.
-- Mikor nem vagy észnél? -- Ahhoz képest, hogy nem ismerem, egész jól eltársalgok vele… nem ártana mennem.
-- Ha nem baj, akkor nem szeretném elmondani -- idézte korábbi szavaimat, mire szemet forgattam, és megindultam a temető kijárata felé. -- Várj! A nevedet nem mondod el?
-- Csak akkor, ha te is -- fordultam vissza félig.
-- Hwang Hyunjin.
-- Lee Yongbok -- mondtam, majd csak tovább mentem.
-- Remélem találkozunk még, Yongbok.
-- Ne is álmodj -- moytogtam inkább magamnak, és csak hátra intettem.
  Beültem a kocsiba, de még nem indultam el, csak hátra dőltem az ülésen, és mélyen be szívtam a levegőt, majd kifújtam.
Remélem ez a Hyunjin, vagy kicsoda, mindent hallott… igen, az kínos lenne.
Végülis az is kínos, hogy megtudta, hogy kedveltem az unokaöccsét.
Vagy még mindig szeretem?
Pedig már nincs velem. Sok időt töltöttem vele, már csak azóta, hogy betette a lábát a kapitányságra, és a beosztottom lett. Talán akkoriban nem voltam ennyire "hűvös", kicsit több élet energia volt bennem, ahogy benne is. Mindig mosolyogva mentem a munkahelyemre — idiótának is néztek miatta —, vele ebédeltem olykor, és sokszor hazakísértem, holott az ellenkező irányban laktam.
Vajon tudta, hogy érzek iránta?
Elértek hozzá az érzéseim? Sosem fogom megtudni.
El kell engednem, akármennyire fáj.
Elfordítottam a kulcsot, majd beindítva a kocsit, elhajtottam. Minél messzebb a temetőtől, még az irányt sem figyeltem valójában, csak… ki akartam üríteni a fejemből a gondolatokat, aminek többsége "Mi lett volna, ha…" kezdetű volt.
Ezeknek nem szabadna rabul ejteniük, főleg nem most.
  Nem hogy inkább gondolkodnék azon, amit Gunmin mondott, de… sajnos ezt a napot csak Jeonginnak szenteltem, még szabadságot is vettem ki. Egyszer megígértem neki, hogy ünneplem vele a születésnapját. Egyedül élt már, a szülei pedig messze laktak, így sokszor egyedül volt.
Akárcsak én.
Beparkoltam a garázsba, majd a bejárati ajtó kulcsáért kutattam. Amint megtaláltam, és bejuttattam magam a házba, bezártam a falalpot, a kulcsot meg a szegre akasztottam.
Éhes nem voltam, így egyenest a fürdőbe vonszoltam magam egy zuhanyra, majd a hálóba, és bedőltem az ágyba.
Nem tudtam elaludni, képtelen voltam rá.
  Helyette a gondolataim tartottak ébren. Az ügy, ami megoldádra vár, Jeongin és az unokabátyja, Hyunjin. Az utóbbi személy nem tudom, mit keres a fejemben, de nagyon idegesítő volt, hogy ilyen könnyen olvasott rólam. Nyitott könyvnek érzem magam ilyenkor, és ezt gyengepontomnak fogtam fel.
  Mikor hullottam ennyire szét? Ki fog összeszedni, ha ő már nincs?
  Senki.
De nem bánom, mert megérdemlem. Rég véget vetettem volna az életemnek, de tudom, hogy Ő nem akarná, hogy ezt tegyem. Vicces, nem?

Az életet választom, egy halott miatt.

Mert mindennél jobban szerettelek, Yang Jeongin.

16/01/2023