SINNERS || HyunLix ✔

➣XIV. N i g h t m a r e

_Rémálom_

➣ Hyunjin pov. ➣

-- Én ott voltam azon a napon, mikor Jeongint meglőtték… -- Nem vártam mást, szinte tudtam, hogy meg fog ütni, és azonnal eltol magától.
-- Te…!
-- Nem, ne érts félre! Nem én voltam, beleköptek a levesembe! Akkor bukkantatok fel, mikor az árulókat próbáltam elkapni, de jöttetek ti… és hát az árulók még mindig az egyenruháinkat viselték, így minket is belekevert a rendőrség az ügybe. Pedig már nem voltak a maffia tagjai azok az emberek.
-- Hyunjin… -- sóhajtott fel. -- Az igaz volt, amit a temetőben mondtál?
-- Igen. Az unokaöcsém volt, és tudott a maffiáról. Nem kevertem bele soha semmibe, ő pedig nem is beszélt róla senkinek. Mikor meghalt, el sem akartam hinni… azelőtt sokat mesélt rólad, és annyira örült, hogy van valaki, aki törődik vele. Igazán szeretett téged, de nem akarta elmondani. Szerinte a barátságotok többet ért, és nem akart elveszíteni…
-- Ne mondj többet -- szólt halkan, s merengett maga elé a semmibe. -- Ha tetszik, ha nem… tudnod kell, hogy rajta sosem tudnék túllépni. Ő volt az első, akit igazán kedveltem. Bár mióta ismerlek téged, úgy hiszem, hogy nem voltam szerelmes, csak szükségem volt rá, neki pedig rám. Szerettem, de sosem tudtam elképzelni magam vele egy kapcsolatban, ezért nem mondtam el… de mire rávettem magam, addigra ő… Ő…
-- Lixie -- simítottam arcára. -- Értelek. Sajnálom, hogy nem tudtalak megóvni akkor a sok kritikától, amit kaptál olyanért, ami nem a te hibád volt.
-- Nem a te hibád… és már a múlté. Remélem, hogy Jisung majd felébred, és még tudok vele beszélni -- nézett rám.
-- Fel fog, ne aggódj. Most gyere, jobb, ha megyünk.
-- Rendben -- fogta meg a kezem, én pedig elindultam ki.
És még pont időben álltam meg, és a kés, amivel rám támadtak, éppen, hogy karcolta a hasam.
De a következő pillanatban már kaptam is elő a fegyverem, és lelőttem a feketébe öltözött tamadómat.
-- Hyun--
-- Jól va… ah, ne, miért most?! -- estem térdre, de nem a seb miatt. -- Lixie, jól figyelj! Vissza fogunk cserélődni, de lehet, hogy mikor felébresz, nem fogod tudni, mi történt! Bármi is történjék… kérlek ne engedd el a kezem, és halgass rám! Érted? -- néztem rá komolyan, ő pedig bólogatott, és megfogta a kezem. -- Nem tudom, mikor fogsz magadhoz térni… bízol bennem, ugye?
-- Igen -- bólintott. -- Szeretlek, Hyunjin…
-- Én is szeretlek. Ne félj, nem utoljára mondtad ki, ne nézz így rám -- simogattam meg a fejét, majd lehunytam a szemem.  
  Mikor legközelebb kinyitottam, újra a testemben voltam, Felix pedig a karjaim közt a padlón. Felemeltem, és átvittem az egyik szabad szobába, hogy az ágyra fektessem, de kevésbé számoltam arra, hogy Minhoval futok össze.
Úgy tűnik nem tudok anélkül elmenni, hogy ne harcoljak vele.

➣➣➣

➣ Felix pov. ➣

  Hangos mennydörgések, rengeteg villámlás, és zuhogó eső zavarta szöul eddig nyugodt utcáit. Ilyenkor mindenki fedezékbe vonul, hazamegy, vagy megvárja egy szárazabb helyen, hogy elálljon az eső… mi hárman mégis sikátorról sikátorra rohanva üldözzük célpontjainkat. Kétségbe voltam esve, amiért Han nem válaszolt az adóvevőbe, pedig biztosra vettem, hogy nála van. Aztán hallottam Jeongin hangját.
-- Hyung, megvan Jisung! Eszméletlen, mit csináljak? Jesszusom, tiszta vér! -- kérdezte ijedten.
-- Merre vagytok?
-- Két utcával odébb, azt hiszem… siess!
-- Megyek már! -- tettem el a készüléket, és már rohantam is. Szerencsére gyorsan megtaláltam őket, közben hívtam a mentőket, és ilyenkor örülök annak, hogy vízálló a telefonom.
-- Ugye rendben jön?
-- Csak elájult, nem lesz baj! -- nyugtattam Jeongint, de valójában volt baj… nagyon beverte a fejét, folyik belőle a vér, de még mindig él szerencsére. Ha jobban beüti, rosszabb lett volna!
-- Huh, akkor jó… nagyon megijedtem -- sóhajtott.
-- Ne félj, míg engem látsz -- erőltettem magamra egy mosolyt, hogy megnyugtassam, ő pedig viszonozta a gesztust. -- Mára be kellene fejezni, szerintem megléptek már mind.
-- Igen, és most Jisung hyung fontosabb! Aigoo, ennyit a pezsgőről! Ma van a szülinapod, hyung… úgy volt, hogy éjfélkor ünnepeljük mindkettőtökét… erre nézd meg, itt lehet hajnali kettő!
-- Hagyd csak, örülök annak, ha Jisung időben kap segítséget.
-- Ezek ellenére, boldog születésnapot, Felix hyung! -- mosolyodott el.
-- Boldog is vagyok, amiért itt vagytok nekem -- mosolyogtam, mégis hatalmasat nyeltem. Igyekezhetne a mentő, nagyon aggódom Han miatt…
-- Mi is, hogy te nekünk.
  És akkor hangos lövés írta felül a zuhogó eső hangját, az előttem ácsorgó fiú pedig térdre rogyott. Kérdőn nézett rám, hatalmas szemekkel, de én mozdulni sem tudtam. Szabályosan megfagyott a vér az ereimben, a levegő a tüdőmben rekedt, a gondolataim pedig mind szertefoszlottak.
-- J-Jeongin… ne… -- másztam hozzá, miután a falnak döntöttem az eszméletlen csapattársam hátát, a fiatalabbikat pedig az ölembe húztam, bár teljesen kiment az erő a végtagjaimból.
-- F-Felix… igyál helyettem is a pezsgőből -- szólt halkan, mosolyogva, és megfogta a kezem. -- Vigyázz Jisung hyungra…
-- Ne beszélj! Mindjárt jön a mentő, nem lesz semmi baj… nem lesz -- nyugtattam, de inkább önnagam, hisz láttam, hogy nem sokkal a szíve mellé lőttek.
  Aztán lassan engedett a keze szorításából, s lehunyta a szemét.
  Szinte semmit sem láttam a könnyektől, nem akartam elhinni, hogy a karjaim közt halt meg a fiú, aki megérdemelte volna az egész világot… még annyi mindent el akartam neki mondani, annyi helyre el akartam menni vele… de ezek az ábrándok mind darabokra törtek.
Egy másik, messzi lövés húzott vissza a valóságba, de már nem tudott érdekelni… később a mentősök vették ki a karjaimból az élettelen testet, de még mindig nem tudtam elhinni… olyan mintha csak békésen aludna.
Mégis ki mondja meg, mihez kezdjek ezután?

-- Édesem, kelj fel! Kérlek, sietnünk kell! Tudom, hogy hallasz! -- keltegetett valaki, de olyan távolinak tűnt a hangja. Mire feleszméltem, már egy vörös hajú magas fiúval rohantam az esőbe a tengerparton.

_____________________________
Next & last part on wednesday <3