SINNERS || HyunLix ✔

➣ III. I n f o r m a t i o n s

_Információk_

-- Lee Yongbok nyomozó a szöuli rendőrkapitányságtól. Kang Gunmin-hez jöttem látogatóba, lenne hozzá néhány kérdésem -- beszéltem a hölgynek, aki a kis ablak túloldalán volt. Miután kért egy kis türelmet, mondta, hogy az orvosa még nem ért ide. Szóval leültem várni... szerencsére nem kellett többet, mint tíz percet, és megérkezett egy fehér köpenyt viselő, szemüveges férfi. Miután pedig beszélt a nővel, megállt előttem, így hát felkeltem, és kezet fogtunk.
-- Köszönöm a türelmét nyomozó úr! Dr. Park Yeonjin vagyok.
-- Lee Yongbok, örvendek.
-- Jöjjön velem, kérem. Kang Gunmin-hez jött, jól emlékszem? -- indult a másik ajtóhoz, amit kártyával kinyitott, majd egy hosszú folyosó tárult elénk, amin megindult. Máris jobb egy fokkal, mint az a kis váróterem.
-- Igen. Bizalmas információkról kell beszélnünk, megteszi, hogy kikapcsolja a mikrofont?
-- Persze, ezt említette a felettese! Viszont...
-- Viszont?
-- Óvatos legyen. Sok furcsa dologról beszél, olykor az orvosok és az ápolók is elrettennek tőle.
-- Pedig nem meglepő, ha itt egy ilyen beteg furcsaságokról beszél.
-- Nem úgy értem. Ő... más. Majd tapasztalja -- állt meg egy ajtó előtt, amit ismét kártyával kinyitott, és beengedett. -- Ha ki akar jönni, nézzen a kamerába pár másodpercig, vagy integessen -- szólt halkan. -- Sok sikert!
-- Köszönöm -- bólintottam aprót, majd beljebb mentem.

Világos volt odabent, viszont feltűnt, hogy az ablakon rácsok voltak. Mikor kicsit megszokta a szemem a fényt, körbe néztem, és megláttam a férfit az ágyán ülni, miközben felhúzott lábára volt hajtva a feje.
-- Kang Gunmin-ssi?
-- Felix nyomozó? -- emelte rám tekintetét. -- Már vártam Önt! Üljön le kérem, beszélgessünk! Ön biztosan hinni fog nekem! -- mutatott a fotelre, ami a falnál volt az ággyal szemben.
-- Rendben -- foglaltam helyet. Honnan tudja a nevem? Lehet futólag találkoztam már vele, vagy ilyesmi, bár nekem is ismerős a neve.
-- Nem hisznek nekem, azt mondják őrült vagyok! -- szólt sírós hangon. -- Haza akarok menni, hiányzik a családom...
-- Mit nem hisznek el magának, Gunmin?
-- Hogy látom őket -- ingatta fejét, a padlót bámulva. -- Mindenhol ott vannak, nem bújhatok el előlük!
-- Kiket lát? -- kérdeztem halkabban.
-- Árnyékokat, pedig nincs senki itt rajtunk kívül. Folyamatosan beszélnek hozzám!
-- Mit mondanak?
-- Nem tudom, mindig egyszerre beszélnek... nappal suttognak, éjjel pedig hangosak, és fura hangokat adnak ki! -- Csodálatos, egy skrizofréniában szenvedő embernek sem tudnak segíteni az orvosok? Persze, hogy nekem is végig kell hallgatnom, mert nem térhetek egyből a lényegre.
-- Most is itt vannak, ugye?
-- Igen, ott van a sarokban is -- felelte, mire odanéztem. Nyilván sehol semmi... -- Nem fogod látni. Nézd meg azzal -- mutatott a tölcsér szerűségre, ami az íróasztalon volt, így elvettem, és lassan a szemem elé tartottam, és úgy néztem a sarokba.

Mindenre számítottam, csak egy sáegán világító szempárra nem, ami engem néz...
Bármennyire ijesztett meg, nem mutathattam ki. Sokszor éreztem már úgy, hogy valaki figyel, vagy követ, de csak paranoiásnak neveztem magam miatta... vagy az előbbit csak beképzeltem? Alig láttam egy pillanat erejéig.
-- Látta, nyomozó úr? Ugye hisz nekem?
-- Hiszek, persze -- feleltem halkan, majd letettem a tölcsért, vagy hívjam távcsőnek? -- De ugye tudja, hogy nem ezért jöttem eredetileg?
-- Arról az esetről akart kérdezni? Nem... nem akarok beszélni róla!
-- Szükségem van a segítségére, Gunmin. Mondja, hol volt egy hónapon keresztül?
-- Nem mondja el senkinek, ugye? Nem adhatja tovább! -- bámult maga elé ismét.
-- Nem adom tovább, egyedül nyomozok.
-- Egy kórházban voltam.
-- Melyikben?
-- Nem tudom, nincs neve... kínoztak, és kísérleteztek rajtunk... éheztettek minket! Nem láttunk napfényt huszonnyolc napig, és gyógyszerekkel tömtek, hogy életben maradjunk! A szemem előtt csapták le a szobatársam fejét, és még percekig könyörgött nekem, hogy segítsek rajta valahogy...

Tányér nagyságúra nyílt a szemem, de próbáltam leplezni a kiakadásom. Biztos, hogy hazudik... csak kitalálta. Maximum húsz másodpercig lehet magánál egy emberi fej, de beszédre képtelen.
-- Hogy került abba a kórházba? -- váltottam témát.
-- Nem tudom. Egyszer csak ott ébredtem fel arra, hogy arcon öntenek hideg vízzel.
-- Choi Yuna után nyomozott, ugye?
-- Oh, igen! Valóban...
-- És, mire jutott?
-- Semmire az égvilágon -- nézett rám. -- Nem találtam, vagy nem emlékszem összefüggésre a két ügy között, de ne nyomozz tovább utána. Az életedbe kerül!
-- Mégegy kérdés, rendben? Emlékszik arra, hogy jutott ki arról a helyről, vagy hogy hol van? Bármi, amire emlékszik?
-- Talán az, hogy az erdőn át rohantam. Elvesztettem az eszméletem, és egy út szélén összeestem... végül ide hoztak. Börtönből a börtönbe -- sírta el magát. -- Azóta látom őket, az őrületbe kerget!
-- Sajnálom, nem akartam felzaklatni.
-- Nem haragszom Önre, tudom, hogy jó ember -- mosolyodott el mégis. -- Sokszor látott már el információkkal a munkám során. Köszönöm!
-- Semmiség -- álltam fel, majd rögtön a sarokba néztem, ezúttal a plafon irányába, hisz ott volt a kamera. -- És köszönöm a segítséget.
-- Máskor is, sunbaenim! --
Válaszként csak biccentettem, és amint kinyílt az ajtó, kimentem rajta.
Az orvossal alig váltottam pár szót, megköszöntem a segítségét, és amilyen gyorsan tudtam, elhagytam az épületet.
A kocsiban próbáltam megnyugtatni magam, pedig tudtam, hogy 50%-os esély van arra, hogy valóban megtörténtek vele azok, amiket mesélt.

Később rájöttem, hogy minden egyes szava igaz volt.

/09/01/2023/