SINNERS || HyunLix ✔

➣ I. R u n

Nem tudta, hol van.

Minden zajt tompán hallott, de biztosra vette, hogy eső illatot érez. Talán egy ágyban fekszik, és valaki próbálja magához téríteni, sikertelenül.

-- Édesem, kelj fel! Kérlek, sietnünk kell! Tudom, hogy hallasz! -- A másik férfi hangján érezhető volt a tiszta kétségbeesés és aggodalom, ezért amilyen gyorsan tudta, megpróbálta kinyitni a szemét.
Az első dolog, amit látott, az egy kék szempár volt. A tengert juttatta eszébe, a könnyek benne pedig a hullámzó vizet. Vörös hajtincsek lógtak az arcába, ahogy közel hajolt hozzá az illető, s látta, hogy ajkai ki vannak száradva, arcán pedig kisebb, talán csak ilyen közelről látható hegek voltak. Próbált kutakodni az emlékei között, de nem tudta hová tenni az ismerős vörös hajú fiút.
-- Te ki vagy? -- kérdezte rekedtes hangon.
-- Elfelejtettél?
-- Sajnálom, semmire sem emlékszem...
-- Nem haragszom, Szívem... velem kell jönnöd, ugye bízol bennem? -- nem volt biztos a válaszban, mégis, automatikusan bólintott.

A vörös hajú megfogta óvatosan a kezét, és felsegítette az ágyról, majd egy fegyvert nyomott a kezébe, ő pedig a zsebébe tette. Mintha egy rutinos mozdulat lett volna, pedig legszívesebben eldobta volna azzal, hogy nem tudja használni.
Még mindig egymás kezét fogva indultak meg, sok-sok folyosón át. Alig látott valamit, szinte vakon követte, míg nyílt térre nem értek, de még odakint is sötétség fogadta őket, hisz éjszaka volt.
Ez a tenger morajlása? -- kérdezte magától.

Az illető magasabb volt nála, mégis őt nézte a lába helyett. Mögöttük lövések hangzottak, de ők csak futottak, a lába pedig alig bírta. Sőt, el is esett a betonon, és talán a nadrágja is kilyukadt, de az idegen csak felhúzta, és mentek tovább, miután visszalőtt.
A szíve hevesen vert, félt, hogy valaki eltalálja őt, vagy a másik férfit.
Felrohantak a hajóra, mielőtt elindult volna, és mielőtt utolérték volna üldözőik. Legvégül egy nagyobb konténerbe mentek, amit lakattal zárt le belülről, miután felkapcsolta a lámpát.
Az alacsonyabb azon tűnődött, miért olyan belülről, mint egy szoba.
Zihálva ültek le az ágyra, és próbáltak levegőhöz jutni, majd csak azt érzékelte, hogy a vörös szorosan magához öleli.
-- Azt hittem, sosem ébredsz fel. Nem tudtalak volna magadra hagyni.
-- Sajnálom... de te ki vagy?
-- Nem tehetsz arról, hogy elfelejtettél. Elég annyit tudnod, hogy nem vagyok rossz ember -- mosolygott rá, ahogy elengedte, majd megfogta a kezét. Akkor fedezte fel, hogy van egy gyűrű az ujján, pont olyan, ami az övén. -- Ha nem hiszed el, itt a bizonyíték. A tiéd vagyok, te pedig az enyém.
A fiatalabb nem akarta elhinni, hogy neki van valakije, mégis kimondta.
-- Elhiszem -- felelte halkan, majd a szemébe nézve végig simított az arcán.
Ez is olyan mozdulatsor volt, amit rutinosnak érzett, de a következőre képtelen volt. Nem akarta megcsókolni, de a férfi csak mosolygott.
-- Semmi baj, édes. Ráérünk mostmár biztonságban vagyunk -- csókolt homlokára.
-- Kérlek, mondd el mi történik! Ha emlékezni akarok rá, belefájdul a fejem... és a szívem is.
-- Elmondok mindent, rendben? De előtte lekezelem a sebed -- puszilt a szájára is, amiért ismét melege lett. -- Fel tudod tűrni? Ha nem, akkor vedd le a nadrágod.
Mivel nem ment, a második opció maradt, így rá terítette a paplant a combjáig, hogy ne fázzon annyira, de a térdéhez is hozzáférjen. Elvett valahonnan egy piros keresztes dobozt, és neki is látott a fertőtlenítésnek.
-- Nagyon csíp? Sajnálom, óvatos leszek.
Remegett a keze, így a sérült fiú késztetést érzett megfogni, mire a másik elmosolyodott, majd bólintott, hogy menni fog neki.
-- Köszönöm -- mosolyodott el, miután visszaült mellé, majd a vállának döntötte a fejét.
-- Szívesen -- fogta meg a kezét.
Végül inkább elfeküdtek az ágyon, és miután betakarta magukat, elkezdett mesélni.
Mindent az elejéről...

22/12/29