SINNERS || HyunLix ✔

➣ VI. R e d T h r e a d O f F a t e

_A_sors_vörös_fonala_

➢ Felix pov ➢

  Még aznap sikerült meglógnom a kórházból, így hazamentem, és miután átöltöztem és vettem be fájdalomcsillapítót, elindultam ismét az elnök házához. Egy kamerával a kezemben csengettem nála, és elmondtam, hogy tegnap elfelejtettem lefényképezni a helyszínt, hisz elengedhetetlen a jelentésbe. Elég idegesnek tűnt, de kénytelen volt beengedni, elvégre a lánya gyilkosát keresem.
  Bár már tudom, ki lehet, de kell a bizonyíték.
Valóban készítettem pár fotót, de gondolkodtam, hol lehet valami, amivel bizonyíthatom, ki volt a tettes. Először a szekrényt kutattam át, majd az íróasztal fiókjait, keresve bármi rejtett dolgot, ami üzenetet hordozhat magában, esetleg kézzel fogható nyom lehet belőle. Még a szőnyeg alatt is megnéztem, végül már lehasaltam a padlóra -- nem volt kellemes a sebemnek a procedúra --, hogy az ágy alá nézzek. Először nem láttam semmit, de elővéve a kis zseblámpám, bevilágítottam. Azonnal szemet szúrt egy alig látható, fekete könyv, amit ki is vettem, és leporoltam.

Oh, hogy egy napló… mégjobb. Nem is habozva, belelapoztam. Igen régi jegyzetek voltak benne a dátum alapján, és, mit mondhatnék… mivel Yuna párja elmondta, mi tett a lánnyal a saját apja, már nem leptek meg a napló sorai. Szegény lány sokat szenvedett, mióta az anyja elment… de akkor miért nem költözött a párjához? Már elmúlt 18, elmehetett volna. Talán féltette a fiút, hogy az apja, vagy inkább az apja emberei bántani fogják? Ezt már nem biztos, hogy ki tudom deríteni, de ez mind igaz, akkor az elnök nagy pácban van.
És én is. Lefogadom, hogy ő áll az emberkísérletek mögött is, és az illegális tevékenységek sem állnak messze tőle.
Épp el akartam rejteni a naplót az öltönyöm belsejébr, mikor kiesett belőle egy cetli.

“ Remélem, nem jut rossz kezekbe, ha bármi is történne velem. A fény útján, a harmadik felnyílik. Kicsi, és fekete. Kérlek, könyörgöm, használd jó célra, és a  zárd be a sötétséget, hogy a békesség eljöjjön. ”

Mit ne mondjak… ennek a lánynak volt esze. Nem tudhatta, mi lesz vele, de a titkát nem hagyta feltárva. A napló az ágy alatt porosodott észrevétlenül, benne egy üzenettel. Ez azt jelenti, hogy találnom kell valamit ebbe a szobában, amit "jó célra" kell használnom. Ha kicsi, és fekete, talán adathordozó lehet. Egy rejtett helyen van, a fény útján… talán az ablakra céloz?
Az ablakhoz mentem, és körül néztem, de semmi furcsa nem szúrt szemet… ha a naplót az ágy alatt találtam, akkor ennek a valaminek is valami alatt kell lennie. A nap besüt az ablakon, és bevilágítja a szobát -- a padló alatt kell lennie.
Valóban, ahogy kopogtattam a padlódarabkákon, az ablak felől a harmadik üreges volt, így kisebb szenvedés után fel tudtam nyitni. Egy apró doboz volt alatta, benne egy pendrive-al, és egy újabb cetlivel.

" Feloldható a tenger színével, ha éjjel világít a nap. "

  Tényleg úgy érzem magam, mint Detektív Conan… szóval védett a pendrive… majd később kitalálom, mit akar ez jelenteni.
Ilyen, amikor az ember hasznára válik a sok bűnügyi film és sorozat? Jó nyomozó lettél volna, Yuna-ssi. Hálás vagyok, amiért nem nyom nélkül mentél el… nem mintha önszántadból tetted volna.
Megígérem, hogy az apád a sitten fog megrohadni, százszor több kín között, mint amennyit ő okozott neked.
  -- Végzett a fotókkal, nyomozó úr? -- hallottam magam mögül az elnököt, így az öltöny ujjába csúsztattam a kezemben lévő kis dobozt, és megfordultam.
-- Igen, köszönöm. Nen zavarok tovább, további szép napot -- hajoltam meg illedelmesen, majd elindultam ki. Szerencsére nem állított meg, csak viszont kívánta, így beültem a kocsiba, és elindultam a kapitányságra. Indultam volna, de telibe átázott a ruhám, és iszonyatosan fájt a sebem, így csak a kórházig jutottam el…
-- Yongbok, én~
-- Bocsáss meg, de muszáj volt mennem. Segítenél? -- mutattam az oldalamra.
Hyunjin nagyot sóhajtott, és be invitált az irodájába -- hisz ott kopogtattam ahelyett, hogy a recepcióra menjek.
  Még mázli, hogy az irodába volt.

-- Ülj le, és vedd le a ruháid -- biccentett a kisebb kanapéra, és a szekrényben kutatott látszólag kötszer és egyebek után.
-- Mindet? -- gomboltam ki az ingem, miután levettem a zakóm.
-- Azt ne ilyenkor, még nem járt le a műszakom -- kuncogott.
  Legalább mostmár tudom biztosra, hogy meleg, mint a kályha. Végülis, azon sem akadt ki, hogy az unokaöccsébe voltam szerelmes…
-- Akkor visszajövök később -- tettem le az inget a zakóra, persze mindkettő a padlón volt, mielőtt összepiszkolja a kanapét.
-- Most csak a kórterembe mész, és maximum a mosdóba. Nem hagyom, hogy ma menj bárhová is, amíg nem leszel jobban.
-- Bárcsak maradhatnék, de valahogy nincs időm, és a szabadságomat sem mindig fizetik. Kár lenne éhen döglenem, még a nyugdíjas kort sem értem el.
-- Ilyen tempóban nem is fogod -- ült le mellém, és elkezdte letörölni a vért. -- Mit csináltál ezzel? Felszakadt a varrat! Nem szédülsz ennyi vérveszteség után?
-- Most, hogy mondod. Majdnem az oszlopba parkoltam ide jövet -- forgattam szemet. -- De-
-- Ezért várhatott volna az elintézni valód! Egyáltalán nem vicces!
-- Ne nézz így rám. Jöttem segítséget kérni, még nem haltam meg. Azért vagyok itt, hogy megelőzzem, ne hidd azt, hogy könnyen el lehet engem intézni.
-- Mondja az, aki tele van sebhelyekkel a testén, és sérülten végzi a munkáját. Ez munkamánia.
-- Az orvosok manapság nem túlóráznak több pénzért? Átgondolom a foglalkozásom, és váltok.-- Láttam rajta, hogy bőven lett volna mondanivalója, de mégis csendben volt. Beadott egy kis érzéstelenítőt, és bevarrta a sebem -- amit nyilván nem néztem végig --, majd lekezelte, és elpakolta a dolgokat.

-- Vigyázz jobban magadra, nem mindig lesz ilyen szerencséd.
-- Jól van, doktor úr -- bólintottam, és vissza akartam venni az ingem, de megállított azzal, hogy ad nekem ruhát.
Kaptam is tőle egy világoskék inget, ami jóval nagyobb volt rám, dehát ő nem ilyen törpe, mint én.
-- Jól áll ez a szín.
-- Mert hűvös vagyok amúgy is?
-- Is. És nem tudok olyan szót mondani, amibe ne tudnál belekötni…
-- De, hogyha esetleg egy fonalról van szó, abba nem kötök bele -- gomboltam be magamon az inget.
-- Hiszel a sors vörös fonalában?
-- Nem vagyok ennyire spirituális. De mi ez a fonal?
-- Egy legenda szerint egy láthatatlan fonal, ami összeköt a lelkitársaddal. Nem olyan dolog, ami elvágható, és más dolgokkal ellentétben ez örök, így nem csak egy életen át köti össze az embereket, hanem sok más életben is -- magyarázta.
-- Wow, rég hallgattam meséket. Láthatatlan fonal…
-- Szóval nem hiszel benne? -- mosolygott.
-- Miért, te igen?
-- Nem, én másban hiszek.
-- Miben?
-- Abban, aki itt áll előttem -- vonta fel egyik szemöldökét.
  Um… most miért vert le a víz? Jesszus…
-- Hiszed, hogy előbb utóbb kinyírom magam, gondatlanságban? -- tereltem a témát, mire ismét felnevetett.
-- Inkább gyere, keresünk egy szabad kórtermet, hogy pihenj. Szólok a főnöködnek.
  Nem is kérdeztem meg, honnan ismeri, hisz lényegében az unokaöccse is ismerte már valahonnan. Komolyan, rendes meglepődtek, mikor Jeongin első nap bejött, és egymásra ismertek.
Aigoo, semmi kedvem nem volt a nap hátralevő részében feküdni, ennek ellenére már csukódnak le a szemeim…