❝ Mert a sors vörös fonalát a halál sem vághatja el. ❞
● +16-os tartalom ● trágár beszéd ● kitalált történet ● skz - oddinary c. trailer ihlette ● bűnözés ● függőség ● nyomozás ● gyilkosság ● emberkísérlet ● lélekvándorlás ● halál ● amnézia ●
2022/1...
-- Mostmár emlékszem -- feleltem végül, mikor befejezte a mesélést. -- Szóval irány Japán? -- Igen -- mosolygott, majd végig simított arcomon, én pedig az érintésbe bújtam, és kezére csókoltam. -- Még pár óra, és megérkezünk. Addig pihenj, jó? -- Mhm -- bólintottam, s mellkasába bújva próbáltam aludni, ami elég hamar összejött, miközben mindvégig a hátamat simogatta, és a hajammal játszott. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de lövésekre ébredtem, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. -- Ez nem jó… nagyon nem jó -- szólt frusztráltan Hyunjin, majd felkelt. -- Mennünk kell~ -- Hé, főnök! Bújj elő, akárhol is vagy! Tán' nem féled az életed? -- kiabált valaki. Nekem sem kellett több, felöltöztem, és elkaptam Hyunjin karját, mielőtt mérgében kiront a konténerből. -- Jinnie! -- Elárultak ezek a szemetek… miért? Rohadtul bekavart valaki, és még mindig nem kaptam el… bújj el, és talán megmenekülhetsz. -- Hülye vagy? Nem mész ki egyedül! -- Mindkettőnket meg fognak ölni! -- Legyen! Én nem tudom ezt folytatni nélküled… a te hibád! Nem tudok már élni nélküled, szóval vállalj érte felelősséget… vagy együtt megyünk ki, vagy itt várjuk a halált! Hyunjin csak egy hatalmasat sóhajtott, és arcomat két keze közé fogta, és lágyan az ajkaimra csókolt. -- Nem félem a halált. A következő életünkben is együtt leszünk… -- Ezt hogy érted? -- Már mondtam egyszer, emlékszel? A sors vörös fonalát a halál sem vághatja el -- simogatta hüvelyk ujjával az arcom. -- De, emlékszem… nem hiszek ezekben, de remélem, hogy így lesz -- mosolyodtam el. -- Szeretlek, Jinnie. Maradjunk együtt örökre. -- Én is szeretlek Lixie, és ne aggódj, ezt meg tudom ígérni -- hajolt ismét ajkaimra, én pedig átkaroltam a nyakát az egyik kezemmel, a másikkal pedig szorosan magamhoz öleltem, hisz már nem tudtam tovább tartogatni a könnyeim. -- Semmi baj, szívem. Melletted vagyok. -- Tudom -- bólintottam aprót, és megtöröltem a szemem, majd összekulcsoltam a kezem az övével. -- Készen állsz? -- Menjünk -- bólintottam ismét, ő pedig kinyitotta a hatalmas konténert belülről.
Odakint világos volt, talán reggel hat körül járhatott az idő, így tisztán láthattuk, hogy több fegyver szegeződik ránk. -- Hát előbújt, de nem egyedül. A halálba viszed, hm? -- szólalt meg az egyik, mire enyhén kezére szorítottam, ő pedig nem válaszolt -- Nem mondasz semmit? -- Ha meg akartok ölni minket, akkor mire vártok? -- Ahogy a nagy maffia-főnöktől elvárható. Utolsó szavak? Erre Hyunjin nem mondott neki semmit, helyette felém fordult, egy keserű mosoly kíséretében, majd halkan megszólalt. -- Szeretlek. Mindigis szerettelek. -- Szeretlek. Szeretni foglak -- száguldott végig megannyi könnycsepp az arcomom, miközben az utolsó dolog amit láttam, az szerelmem arca, s a tenger habjai voltak.
...a halálom után is szeretni foglak, mert a közösen elkövetett bűntény; és a vörös fonal összeköt bennünket.
➣➣➣
Elviselhetetlen fejfájás ébresztett fel. Kellett idő, mire ki tudtam nyitni a szemem, de minden olyan homályos volt, és… fehér. Meghaltam? Nem, annyira nincs világos. Akkor… kórház? -- Hyung? Hyung ébren vagy? Hála Istennek, végre! -- hallottam egy ismerős hangot, majd az illető óvatosan megfogva a kezem, arcához fogta, és szipogott. -- Alig hiszem el… Mikor kitisztult a látásom, és megláttam magam előtt Yang Jeongint, biztosra vettem, hogy a Mennyben vagyok, mert meghaltam… de nem lehet. Én tényleg élek? -- J-Jeongin…? Mi történt? -- Négy évig kómában voltál! -- Milyen nap van ma? -- 2017. szeptember 14.-én estél kómába, és ma 2021. március 20.-a van! Egyszerűen nem jutottam szavakhoz, és a könnyek csak úgy marták az arcom. Jeongin él! Hála az égnek… helyette én voltam kómában? -- Han hol van? -- Szólok neki~ -- LIXIE FELKELT ÚRISTEN! -- termett az ágy mellett az emlegetett, én meg csak sírni tudtam, mint egy idióta, és felülve magamhoz öleltem a két idiótámat, bár elég kellemetlen procedúra volt… Elég szar évekig feküdni, vajon járni tudok? Egy pillanat! -- Hol van Hyunjin…? -- Nemrég ment fel a tetőre -- felelte Jeongin, mire elengedtem őket, és már nem is voltam az ágyban. Ugyan utánam akart jönni Innie, de Han azt mondta, hagyjon most. Mintha fából lettek volna a lábaim, mégis úgy éreztem minden lépésnél, hogy elesek. Valahogy mégis feljutottam a tetőre, hisz látszólag csak egy emelettel volt feljebb. -- Hyunjin… itt vagy? -- kiabáltam gondolkodás nélkül, de hamarosan észre vettem egy fekete pulóvert és farmert viselő, vörös hajú, magas férfit nekem háttal állva, látszólag a városra meredve. -- Felix? -- fordult meg lassan. Hirtelen alig ismertem fel, de… kétségtelenül Ő az. -- Hát végre felébredtél -- lépkedett hozzám, majd egyből karjai közt kötöttem ki. -- Hiányoztál! -- T-te is nekem… Az utolsó emlékem róla, hogy… aigoo. Azt csak álmodtam! -- Még te sírsz? -- kuncogott. -- Négy éve nem beszéltünk. Ne sírj, Lixie! -- Csak… azt álmodtam, hogy mindketten meghaltunk -- erőltettem magamra nevetést, miközben megtöröltem a szemem. -- Lixie, azt nem álmodtad. Az a valóság volt. -- Dehát Jeongin él és virul, ahogy Jisung is! -- néztem rá értetlenül. -- Igen, ebben az életben nem ők sérültek meg, hanem neked volt egy autóbaleseted. Valami lett a fékkel, és belehajtottál egy oszlopba, elég durván… nem emlékszel? -- kérdezett, de nekem már be is villantak az emlékképek. -- De, rémlik valami. -- Akkor jó -- puszilt homlokon. -- Mostmár minden rendbe jön, ugye? -- Igen. Minden rendben lesz -- fogta meg a kezem, a gyűrűink pedig kicsit egymásnak koccantak, amin elmosolyodtam, hisz eszembe jutott… nos, az előző életemben, mikor nekem adta az egyiket. A mostani nem jut eszembe, egyelőre az álomnak vélt valóság volt az élénkebb, mint ennek az életnek a történései.
De végül tényleg neki volt igaza. A mesének hitt vörös fonal valódi, de még mindig annyira álomszerű ez az egész. Talán az is, és már rég meghaltam, de mit számít? Amíg látom őt, és mellettem van, addig nem érdekel, hogy élet-e, vagy halál; álom-e, vagy valóság.
❝ Mielőtt egymásra találtunk, céltalanul, haszontalanul éltem. Érzem, minden lépést, amit megtettem életemben, azért tettem, hogy rád találjak. Úgy rendelte a sors, hogy egymásra találjunk. ❞ -- Nicholas Sparks.
______________________________ Ayyo~ Ha eljutottál ide… um, nos, gratulálok ':D
Mindenekelőtt, nagy köszönet @Softlyblack-nek, amiért anno' segített a tervezésben <3 hálás vagyok érte! Bár tényleg lett benne pár eltérés, de spongyát rá 😹❤️
Nem lett a leghosszabb, sem a legrövidebb könyv, amit valaha írtam, és valójában totál más lett, mint amilyenre akartam, bár valószínű nem nagyon vehető észre -- nos, nem is számít.
Azért nagyon remélem, hogy tetszett nektek ez a kis iromány!
❤️❤️❤️
Örülnék, ha írnátok róla véleményt, lehet az pozitív, negatív, hideg, s meleg is! (...meleg :3 jah mi)
Soooo, egyébként van itt egy újabb HyunLix fici, ami kivételesen nekem is tetszik, megtaláljátok a profilomon "Snow Red -- Hóvörös" címen. De itt a borítója, hehe:
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Na de, nem is húzom tovább a lezárást!
Mégegy hatalmas köszönet, és ölelés mindenkinek! <3
