SINNERS || HyunLix ✔

➣ VIII. A m n e s i a

➢ Felix pov ➢

  Egy hajszál… ennyit múlott, hogy megoldjam véglegesen az ügyet. Erre kiderül, hogy megőrültem, a kicseszett füzet és pendrive sosem volt a kezemben, a tegnapi nap folyamán a kamerák alapján be sem menten az irodába…
Megvágni nem lehet ezeket a felvételeket, szigorú berendezés ez, tehát fix megőrültem.
Meg a képek is eltűntek, amiket a helyszínen készítettem, szóval valószínűleg álmodtam, de annyira valóságos volt, szinte nem tudom elfogadni… mindegy.
-- Jisung, mikor fogsz végre magadhoz térni? Tényleg rohadtul szar minden, mióta nem tudunk beszélni… úgy érzem, elvesztem. Vagy csak a magány és a gyász tette tönkre az elmém? Meglehet, de akkor is mocskosul fáj ez az egész, mégis mikor ér véget a fájdalom? Annyira sajnálom… miattam vagy itt -- fogtam meg a kezét, és neki döntöttem a homlokom. -- Bárcsak én feküdnék itt helyetted
-- Szerintem ha ébren lenne, most kaptál volna olyat, hogy lefordulsz a székről.
-- Az orvosoknak valami fétise a hallgatózás?
-- Csak rosszkor vagyok rossz helyen… ne haragudj.
-- Nem haragszom -- sóhajtva engedtem el Han kezét, majd Hyunjin kezébe adtam egy tasakot, amiben benne volt az ing. -- Köszönöm.
-- Ugyan, maradhatott volna -- mosolyodott el, amint meglátta a tasak tartalmát. -- Még adtam volna mellé mást is.
-- Nem kell ok, hogy el gyere érte hozzám.
-- Miért? Inkább jönnél te hozzám?
-- Isten, meg a ments…
-- Azt hittem, szimpatikus vagyok neked -- kacsintott, amiért szinte reflexből elnéztem.
-- Mondta valaki, hogy nem?
-- Nos, senki sem, de ezekszerint nem mondasz nemet arra, ha ma elhívlak moziba?
-- Ma? Te? Engem?
-- Mi olyan meglepő ezen? Szívesen megismernélek jobban…
-- Nem lesz jó vége. Aki közel kerül hozzám, nem jár jól -- fogtam meg ismét Han kezét, és enyhén rászorítottam.
  Egy ideig az ajkaimat rágcsáltam, próbálva visszatartani a könnyeimet, ahogy a csapattársamat néztem, de egy kis idő után, Hyunjin a kezemre tette a kezét.
-- Nen tudhatod, ha nem adsz esélyt. Úgy értem magadnak. Engem pedig ne félts.
Sikeresen megadta nekem a löketet ahhoz, hogy némán zokogásba kezdjek, pedig megfogadtam, hogy nem fogok többé sírni, és megölöm magamban az összes érzelmet… mégis hogy voltál képes változtatni ezen, Hwang?
-- Yongbokkie… szeretnél beszélni róla? -- fogta meg hatalmas kezével az enyémet, ami szinte eltűnt az övében.
-- Mit mondhatnék? Nincs jogom panaszkodni -- suttogtam.
-- Gyere az irodámba.

Nem ellenkeztem, hisz nem volt erőm hozzá.
Leültetett a kanapéra, leült mellém, és ismét megfogta a kezem. Igazából minden kibukott belőlem…
Hogy hiányzik Jeongin, és hogy mellettem legyen, hogy felvidítson, hiányoznak a hosszú beszélgetések. Tönkretesz a gyász, ahogy önmagam hibáztatom, a múlt szorosan ölel, karjaival pedig magába zárt, és nem ereszt, helyette lassan felemészt belülről… napról napra csak úgy érzem, egyre jobban elfáradok, és csak meghalok belül. Mintha a szívem szakadna szét, pedig azt hittem, bírni fogom még egy darabig az érzéseim nélkül. De inkább csak felgyülemlettek, és össze gubancolódtak, felülkerekedve rajtam. A szememet marták a könnyek, nem győztem őket letörölni, de aztán Ő csak fogta magát, és körém fonta karjait. Már nem érdekelt semmi, és csak egy kis megnyugvásért sóvárogva öleltem vissza, mintha az életem múlna rajta.
Talán múlt is… rengeteget.
Sokat jelentett nekem az, hogy valaki mellettem volt a mélypontomon. Nem tűnt olyan nehéznek, és szinte úgy törődött vele, mintha a saját problémái lettek volna.
-- Én itt vagyok, hozzám bármikor jöhetsz, Bokkie. Itt leszek -- simogatta a hátam.
-- Köszönöm -- szóltam elhaló hangon.
-- Én köszönöm, hogy elmondtad nekem. Sokáig cipelted ezt a terhet, de szerintem mondhatom Jisung és Jeongin nevében is… te ne hagyd magad legyűrni. Helyettük is erősnek kell maradnod. Rendben?
-- Próbálok…
-- Ne aggódj, Jisung állapota stabil. Fel fog ébredni, de addig be kell érned velem… nem akarom helyettesíteni őket, de addig tudnod kell, hogy van támaszod.
-- De nem is tudod, ki vagyok…
-- Valaki, aki magát hibáztatja olyan miatt, amiről nem tehet. Pontosabban egy nyomozó, akinek a csapata bajba került valami folytán, és egy embere megsérült, a másik elhunyt. Mindenki felelőtlennek tartja, és nem méltónak a hírnevére, valamint a nyomozói posztra -- húzódott el tőlem, s letörölte a könnyeim. -- De én úgy látom ezt, hogy igenis felelősséget vállaltál a csapatodért. Álltad Jeongin temetését, mindig látogatod, ahogy a kómában fekvő Han Jisungot is. És ami a legfontosabb, hogy élsz. Nem adtad fel az életet a fájdalom miatt, nem futamodtál meg, hanem folytattad. Erős vagy, mégis megmutattad, hogy vannak még érzéseid… előttem nem kell rejtegetned, és én nem fogok játszani velük.
-- Én… nem tudom, mit mondjak. Köszönöm, Hyunjin -- szipogtam, és visszabújtam a mellkasába.
-- Szivesen, Bokkie. Máskor is, bármikor.
-- Rendben -- engedten ki egy remegő sóhajt. -- Na és, hánykor jössz értem?
-- Hatra készülj el -- törölte le ismét a sós cseppeket, de már az utolsókat mára. -- Remélem segít kikapcsolódni egy kicsit.
-- Biztosan. Köszönöm -- mosolyodtam el.
-- Köszönd azzal, hogy többet mosolyogsz. Jól áll, nagyon is.
-- Re-ndben…
-- Nos, most mennem kell, mielőtt keresnek. Menj haza, pihend ki magad, jó? Még van rá bő három órád -- szólt, én meg gondolva egyet, kivettem a tollat a zsebéből, majd meg fogva a kezét, a tenyerébe írtam a telefonszámon.
-- Majd írj, és elküldöm a címem -- adtam vissza az íróeszközt.
-- Rendben -- kuncogott. -- Köszönöm, kedves.
-- Ugyan -- néztem ismét el.
-- Aranyos vagy -- simogatta meg a fejem.
-- Fenéket…
-- Oké, későbbre tartogatom a bókokat, de szokj hozzá -- kuncogott, majd felkelt, és elindult ki. -- Később találkozunk, Bokkie.
-- Mhm.
  Aigoo, mikbe nem megyek bele… kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Valószínűleg semmi jó.

23/02/13