A kúria

𝒑𝒓𝒐𝒍𝒐𝒈𝒖𝒆

Lehajtott fejjel álltam az üres iskolaudvaron, a vörös téglaépület takarásában, ami valaha tornateremként szolgált. Igyekeztem a légzésemre koncentrálni, hogy elnyomjam magamban a túlságosan élénk képeket, majd könnyes szemmel egy újabb slukkot szívtam a cigimből. Ez volt az egyetlen, ami képes volt elnyomni a feltörni készülő őrületet.

Sokszor, sokféleképpen próbálkoztam már megszüntetni őket, de mostanra csak egész egyszerűen beletörődtem, hogy valami baj van velem, és mindent meg kell tennem azért, hogy a szüleim ne küldjenek újra dilidokihoz. Semmi értelme. Nem segített sem az első, sem a második, de még a harmadik sem, de persze ez lehetett attól is, hogy a valódi problémáimról egyiknek sem meséltem.

Nem vagyok hülye. Tudom, hogy működnek ezek a dolgok. Ha elmondtam volna mindazt, ami velem történik, kérdés nélkül bedugtak volna egy pszichiátriára, ahol aztán belém tömtek volna mindenféle gyógyszereket. Akkor már inkább a halál. Különben meg, nem olyan rossz, leszámítva, amikor a legváratlanabb pillanatokban tör rám, és elveszítem a kapcsolatot a külvilággal. Ilyenkor az egyetlen mentsváram a fű, ami Kansas államban teljes mértékben illegális, főleg az iskola udvarán, egy olyan helyen, ahol Mr. Ramsay az igazgatóhelyettes az ebédszünetéből visszaérve éppenséggel kiszúr magának.

Pech. Az én rohadt nagy pechem, hogy hiába is dobtam el, és léptem rá, más késő volt. Mr. Ramsay élénkbarna szemei mérgesen villogtak rám, és a legangyalibb mosolyom ellenére is felráncigált Dr. Artmensonhoz, aki amellett, hogy egy kiváló történelemprofesszor hírében állt, az iskola vezetése is az ő feladata volt. Nem jártam még nála, tekintve, hogy alig egy hónapja jártam csak ide, de valahogy előre borítékolható volt, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik.

- Tudja, Miss Crimer, hogy miért adtam magának egy lehetőséget az itteni tanulmányaira? – Dr. Artmenson az ötvenes évei végén járt, és ahogy leültetett maga elé az irodájában, nem tűnt szőrösszívűnek. Az ujjait összekulcsolta maga előtt, sok tanárral ellentétben ő tényleg meg akart engem érteni. De ahogy másnak sem, neki sem adhattam erre esélyt.

- Mert nem volt más választása? – vontam meg cinikusan a vállamat. Többszörösen lefutott beszélgetések voltak ezek, csak mindig valaki más ült az igazgatói székben.

A professzor kedves mosolyra húzta vékony ajkait, de én láttam a szemében a szánalmat, amit én váltottam ki belőle. Egy balhés diák, aki kapott egy esélyt, de ezt is elszúrta. Csak azt nem tudta senki, hogy nem szándékosan.

- Téved. Volt választásom. Mondhattam volna azt az édesanyjának, hogy az én iskolámban nincs helye egy olyan diáknak, akit már több helyről is eltanácsoltak a magatartása miatt, de tudja, én hiszek az új esélyben. Az édesanyja megesküdött, hogy ezúttal másképp lesz.

- Úgy látszik, tévedett. – vágtam a szavába.

- Tudja, mit nem értek? A tanulmányi eredményei jók. Maga nem buta lány, Abigail! Akkor miért csinálja? Miért van szüksége az újabb és újabb kihágásokra?

Hátradőltem a széken, a lábaimat egymásra pakoltam. Untam ezt a beszélgetést. Nem a tanulással voltak problémáim, és semmi mással sem lett volna, ha a szüleim engedik, hogy magántanuló legyek. De anya szerint a középiskola a legnagyobb ugródeszka a későbbi emberi kapcsolataim kialakítására. Hiába próbáltam meg elmagyarázni, hogy nincs szükségem sem kapcsolatokra, sem barátokra. Az egyetlen, akire szükségem volt, az Elijah volt, a dílerem. Az egyetlen ember, aki nem tett fel felesleges kérdéseket, és nem akarta megmondani, hogy mit ne tegyek. Csak megkaptam tőle, amire szükségem volt ahhoz, hogy ne őrüljek meg napi háromszor, és ez nekem bőven elég volt.

- Ha mindenki betartaná a szabályokat, unalmas lenne az élet. – válaszoltam, és megvillantottam egy apró mosolyt. Nem tagadom, ki akartam hozni a sodrából. – Az meg nem az én hibám, hogy rossz helyre születtem. Ha egy állammal odébb lennénk, akár itt az irodájában is elszívhatnám, és nem tehetne ellene semmit.

A professzor szája széle megrándult, de nem tűnt dühösnek, csak lassan felállt.

- Nem hívom a rendőröket, Miss Crimer. Viszont felhívtam a szüleit, az édesapja úton van ide.

- Szuper. – morogtam. Más sem hiányzott.

- Én megadtam az esélyt, de eljátszotta. Így, ennek tekintetében nincs helye az iskolám falain belül. – mondta, azzal az ajtó felé intett, hogy távozhatok.

Kelletlenül feltápászkodtam, a vállamra vettem a táskámat, és ahogy oly sokszor tettem már, ennek az iskolának az irodájából is kisétáltam, anélkül, hogy egy pillanatra is visszanéztem volna. Tudtam, most látom utoljára Dr. Artmensont. Amit viszont nem utoljára láttam, az egy nagyon dühös, halványzöld szempár volt, amivel az iskola folyosóján találtam szembe magam.

Apa karba tett kézzel torpant meg előttem, és megszólalnia sem kellett, mindketten tudtuk, hogy mi történt. Jöhet ugyanaz a tortúra. Iskolakeresés, könyörgés, beiratkozás, hogy aztán kevesebb, mint egy hónap múlva ismét repüljek.

Legalábbis én ezt hittem. Amikor apával ketten kisétáltunk a Saddle Hall Gimnázium falai közül, még sejtelmem sem volt, hogy az életem örökre megváltozik. Nem tudtam a terveikről, ahogy arról sem, hogy mi vár majd rám egy olyan helyen, ahova önszántamból soha életemben nem mentem volna. Csak egyetlen egy dolog volt biztos: az életem már soha nem lesz olyan, mint azelőtt.