A kúria

𝒕𝒘𝒐

- Abigail!

Megpördültem, és a kezemben lévő mappából a lapok szétszóródtak a koszos padlón. Tulajdonképpen azt sem tudtam milyen papírok ezek, ugyanis a pakolásnál nem fektettem túlságosan sok energiát a rendszerezésbe. Csak minden fontos – vagy annak tűnő – dolgot egy helyre szórtam, gondolván, hogy az új házunkban lesz időm átnézni őket. Nos, úgy tűnik tévedtem.

- Igen? Mi az? – kiabáltam vissza ingerülten a testvéremnek, aki már harmadjára rontott rám, valami teljesen felesleges hülyeséggel.

Ami azt illeti, az első éjszaka mindkettőnknek nehéz volt. Új hely, új szoba, új ágy. Nehéz megszokni. Ráadásul az sem segített, hogy az éjszaka felét ébren töltöttem, a plafont bámulva, és hallgatva, ahogy a régi, öreg gerendák recsegnek a fejem felett.

- Nincs nálad a lacrosse-kesztyűm?

Értetlenül pislogtam az ajtóban támaszkodó bátyámra.

- Már miért lenne nálam? Úgy nézek ki, mint aki sportkarrierbe kezdett?

- Nem, te úgy nézel ki, mint aki szétszívja az agyát. – jegyezte meg a szemeit forgatva, mire ideges lettem. Nagyon.

Jó, megérdemeltem, de akkor is kezdett elegem lenni a szúrós pillantásokból és a fagyos levegőből köztem, meg a családom között.

- Oké, meddig akarsz még büntetni? – tettem fel a kérdést, aztán a bátyám felé léptem. – Még hányszor kérjek bocsánatot? Elcsesztem, tudom.

Dominick arckifejezése elsötétült.

- Azt hiszed, büntetni akarlak?

- Úgy tűnik.

- Dehogy! Basszus, a testvérem vagy, és szeretlek. Csak aggódom érted. Ahogy anyáék is. Mind azt szeretnénk, ha nem dobnád félre a jövődet, mert akármi is az, ami miatt a füvezésben láttad az egyetlen megoldást, nem megoldhatatlan. Csak mondd el! – könyörgött, de én nem tudtam mit felelhetnék erre neki. Egyáltalán mit vár tőlem? Az igazat arról, hogy valami baj van velem, látomásaim vannak, és úgy tűnik, szerelmes vagyok a látomásaimban fel-feltűnő pasiba? Nem hangzik totális elmebajnak, nem, dehogy!

- Nincs semmi baj. Csak szeretnék kipakolni. – feleltem halkan, mire Dominick sértődötten puffogni kezdett, és a félig-meddig kicsomagolt dobozaimra nézett, amikben még én magam sem tudtam mik lapulnak.

- Jól van Ab, ahogy akarod. De ne csodálkozz, ha anyáék nem bíznak meg benned. Nem adtál nekik túl sok okot rá. – azzal fogta magát és elhagyta a szobámat, így ismét egyedül maradtam. Mardosott a bűntudat, nem akartam az ijesztő és rozoga házban lenni, mindezek tetejében pedig gyűlöltem, hogy ilyen elcseszett vagyok.

Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mennyire másképp alakult volna az életem, ha olyan vagyok, mint a korombeliek. Akkor talán most orvosnak, ügyvédnek, vagy divattervezőnek tanulnék egy londoni középiskolában, ahova a kiváló eredményeim miatt ösztöndíjjal vettek fel. Lenne egy jól működő kapcsolatom, egy pasim, aki a tenyerén hordoz engem, anyáék pedig mindenkinek dicsekednének, hogy mennyire szorgalmas lányuk van. Ehelyett én voltam a család fekete báránya, aki pokollá tette mindenki életét. Mindezt miért? Mert képtelen voltam ura lenni a helyzetnek, valahányszor megjelentek előttem a látomások. Sokszor próbálkoztam minden erőmmel ellenállni neki, vagy legalább valamennyire befolyásolni, de amint Ő hozzám ért, minden akaraterőm köddé vált, és teljes mértékben átadtam magam neki.

Nagyot sóhajtva fogtam neki a pakolásnak az új szobámban, ami sokkal nagyobb volt, mint a régi. Elfért benne egy hatalmas gardróbszekrény, egy íróasztal, na meg a franciaágy, ami csak úgy, mint a ház, nem ebből az évszázadból való volt. Nem is volt túl felemelő élmény aludni benne, tekintve, hogy éjszaka valahányszor megfordultam, az ágy deszkái hangosan nyikorogni kezdtek.