A kúria

𝒔𝒊𝒙𝒕𝒆𝒆𝒏

Az egész életem egy kibaszott „fej vagy írás" játék, amiben valamiért mindig a rossz oldalára esik az érme. Így volt ez akkor is, amikor a szüleim közölték, hogy Westville-ben kezdünk új életet, vagy amikor a puszta létezésemmel kivívtam Landon gyűlöletét, és így van ez most is, azóta is. Bármit teszek, valahogy, a végén minden elcsesződik. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy engem utál az univerzum.

Annyira aggódtam Dominickért, hogy arra sem emlékeztem már, hogy sikerült egyáltalán felöltöznöm, és mozgásra ösztönözni a lábaimat. Mindebben valószínűleg nagy szerepe volt Daxnek, aki nem kérdezett semmit, csak elhozott egyenesen a kórházig, és hagyta, hogy a végtelen nyugalmából merítsek erőt. Nagyobb szükségem volt rá, mint bármikor az életem során. Legszívesebben belecsimpaszkodtam volna, hogy aztán könyörögjek neki, soha ne hagyjon el. De nem tettem. Nem tehettem.

A kórház elé érve egész egyszerűen csak remegő lábakkal pattantam le a motorjáról, majd Dominick keresésére indultam. Hevesen dobogott a szívem, a végtagjaim pedig remegtek, főleg akkor, amikor megláttam anyát és apát a folyosón, utóbbi olyan ideges volt, hogy már messziről éreztem, ez nem az a pillanat, amikor beszélgetést szeretnék vele folytatni.

- Mi történt? Hogy van Dominick? – fordultam oda ezért inkább anya felé, amikor melléjük értem. A lépcsőn való sprinteléstől még mindig alig kaptam levegőt.

- A vizsgálóban van az orvossal, úgy húsz perce vitték be. – anya felém fordult, a szemei vörösek voltak az aggodalomtól.

- De hát mégis mi történt?

- Az edzésén sérült meg, de ennél többet én sem tudok. Az edzője hívott fel minket azután, hogy kihívták a mentőket.

- És miért nem engednek be hozzá? – a szavak alig találtak utat, és nagyon kellett türtőztetnem magam, hogy ne álljak neki üvöltve csapkodni. Türelmetlen voltam, és ideges.

Anya képtelen volt megszólalni, így apa vette át a szót:

- Az orvos azt mondta, fennáll a veszélye, hogy belső vérzése van.

A szívem meglódult. Abból a mámorból, amit Daxel pár órával ezelőtt átéltem, egyenesen a pokolba zuhantam. Ott álltam a szüleim mellett a kihalt kórházi folyosón, és tehetetlenek voltunk mindannyian. Most már egészen biztos voltam benne, hogy a családomat egy rohadt átok sújtja, ami egész egyszerűen nem akarja, hogy boldogok legyünk.

- Egyébként te hol voltál? Anyáddal vagy hússzor hívtunk. – apa dühösen mért végig, aztán a tekintete megakadt a bukósisakon, amit Dax motorjáról lepattanva, egész egyszerűen elfelejtettem neki visszaadni, így idegesen szorongattam a kezemben.

- Egy barátomnál. – feleltem szűkszavúan, de éreztem, hogy ezzel nem elégítettem ki a kíváncsiságát, és minden addig felgyülemlett haragját, frusztrációját és aggodalmát rajtam fogja kitölteni.

- Érdekes barátaid vannak... – fintorodott el, de aztán anya megérintette a vállát.

- Ben, kérlek... Ne most.

Elfordultam a szüleimtől, kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, aztán tehetetlenül zuhantam le az egyik műanyag székre. Az egész életem egy pokol volt azóta, hogy betettem a lábam ebbe az átkozott városba, és nagyon úgy tűnt, hogy amint egy „probléma" megoldódni látszott, rögtön a helyébe lépett kettő másik.

„Ugye nem mondod komolyan, hogy elhiszed ezt az átkos marhaságot?"

Már én magam sem tudtam, mit higgyek el. New Jersey-ben erre egész egyszerűen csak megrántottam volna a vállam, és betudtam volna annak, hogy szimplán nincs szerencsém az életben. Mert tényleg nem volt. Gyötörtek a látomások, folyamatosan repültem minden iskolából, és a szüleim is egyre mérgesebbek lettek rám. De nem volt olyan gond, amire Elijah ne tudott volna megoldást szolgáltatni. Általában leültünk a Hudson partjára, és órákig bámultuk a vizet, az elhaladó hajókat, az embereket, és bár összecsaptak a hullámok a fejem felett, abban a pár órában elhittem, hogy nincs semmi baj. Az égvilágon semmi.