A kúria

𝒇𝒊𝒇𝒕𝒆𝒆𝒏

A bőrének az illatát az orromban éreztem, és elbódított. Fényévekkel messzebb jártam, főleg akkor, amikor magához húzott, a kezei pedig végig barangolták a testemet. Úgy tanulmányoztam a nyakán lévő tetoválást, mintha most látnám először. Meg akartam kérdezni, hogy ez milyen fajta kígyó, de a beszédképességem felmondta a szolgálatot. A csókunk végre áttörte azokat a láthatatlan falakat, amelyek korábban elválasztottak minket egymástól. Dax kezei felfedező útra indultak a testemen, mintha meg akarna jegyezni minden részletet. A jelenlététől valahol a valóság és az álomvilág között lebegtem.

- Abigail, volnál szíves válaszolni?

Az álmodozásomból – ami kivételesen a saját irányításom alatt állt – Mrs. Gomez, az irodalomtanárom szigorú tekintete zökkentett ki. A kivetítőre pillantottam, hogy képbe kerüljek azt illetően, hogy egyáltalán mi volt a kérdés, de csak egy női sziluett körvonalazódott ki. Hát, ezzel nem kerültem beljebb.

- Ööö... – hebegtem. Gondolkozz, Abigail! Gondolkozz! Mi is volt a téma? Valami regény. Régi... regény. – William Shakespeare?

A teremben egyhangú kacagás tört ki. Szuper, akkor nem ez volt a kérdésre a válasz.

- Legalább azzal képben vagy, hogy milyen órán ülsz. Köszönjük, a közreműködésed, Abigail. – dobolt Mrs. Gomez türelmetlenül az asztalon. – Ki tudja, hogy hogyan ábrázolja Jane Austen az osztályok közötti különbségeket és a társadalmi normákat a regényében?

Egy vörös hajú lány nyújtotta fel a kezét, aki kettővel előttem ült, és nem volt olyan hely az arcán, ahol ne lett volna piercingje.

- Az osztályok közötti különbségek az elrendelt házasságok, a vagyon és a társadalmi rang bemutatásával történik. Elizabeth Bennet küzdelmei segítik az olvasót megérteni a regény társadalmi kritikáit.

- Így van! – csapta össze a tanárnő a tenyerét. – Köszönöm, Bianca! A következő órára mindenkitől várok egy két oldalas elemzést a regényről, azoktól is, akik nem olvasták még el. Hazamehettek. – rám nézett, aztán lecsukta a laptopját, ami a vetítőt működtette.

A teremben zúgolódás kezdődött, és velem együtt mindenki pakolni kezdett. Igaz, rám még várt egy kellemetlen beszélgetés Dr. Davissel, ahol a nem létező problémáimat elemezhettem ki. Azt ugyanis nem tárhattam elé, hogy idióta látomásaim vannak, sőt, most már átélem a kétszáz éve halott őseim életét, és a pasi, akibe bele vagyok zúgva, megcsókolt, majd faképnél hagyott.

Már két hete, hogy Dax azt mondta hisz nekem. A csókja valódi volt. Másnap pedig felszívódott, egyetlen egy szó nélkül. Daphne-nak is csak annyit mondott, hogy van egy kis elintéznivalója a városon kívül. Persze ha tényleg hisz nekem, érthető, hogy idő kell neki, hogy mindezt megeméssze. Nekem is idő kellett, hogy megemésszem. Leginkább azt, hogy Daphne jó barát módjára folyamatosan a sarkamban loholt, nekem pedig a szemébe kellett néznem, miközben nem is olyan régen, a pasijával smároltam a kocsifeljárónkon.

A másik, ami nehezen ment, az az, hogy elkerüljem Austint. Érthető módon kereste a társaságomat, és érdekelte, hogy mi van velem. Alakult köztünk valami, ez tény. És volt is időszak, amikor én is úgy gondoltam, vele működhetne. Aztán Dax mindent a feje tetejére állított.

Határozott léptekkel végigmentem a folyosón a szekrényemhez, majd a könyveimet – amiket nem állt szándékomban hazavinni – egyesével bedobáltam a fémdobozba. Gyorsan kellett bevágnom az ajtaját, hogy ki ne potyogjanak. Most nincs kedvem összeszedni őket. Majd legközelebb. A telefonom kijelzőjére pillantottam, már elkéstem Dr. Davistől.