A kúria

𝒇𝒐𝒖𝒓𝒕𝒆𝒆𝒏

Úgy ültem a konyhánkban, mint akiben egy csepp élet sem maradt. Pedig már három kávén túl voltam, tekintve, hogy egész éjjel mást sem csináltam, mint forgolódtam. Képtelen voltam kiverni azt a csókot a fejemből. Na meg persze azt is, ahogy utána Dax rám nézett.

A tekintete olyan... más volt. Sötét és még valami, amit nem volt időm kielemezni, ugyanis elmenekültem. Anélkül, hogy megmagyaráztam volna. Anélkül, hogy nekem bárki megmagyarázta volna, hogy a látomások, amik villámgyorsan leperegtek előttem, mégis mi a jó büdös franc volt.

Nem lehetett sem véletlen, sem pedig a ködös elmém játéka. Nagyon is józan voltam, minden tekintetben. Még akkor is, amikor egy olyan pasit csókoltam meg, akinek a barátnője a tanulópárom, és mondhatni, a barátom.

Mégis mi van velem?

Egyet tudtam csak. Én nem ilyen vagyok. Nem ez vagyok.

Az ablakon beszűrődő csekély fényt bámultam, miközben az agyam egyre csak pörgette a történteket. Képtelen voltam megfejteni, miért csaptam le Dax ajkaira, miért hagytam, hogy a vágy vezesse a tetteimet.

- Jó reggelt!

Ijedtemben összerezzentem, majd a konyhaajtó irányába kaptam a fejemet. Dominick álmosan csoszogott be rajta. A régi sulijának a pólója kifordítva volt rajta, és a haja is úgy állt, mintha épp egy nagyon hosszú, és nehéz éjszakán lett volna túl.

- Jó reggelt! – köszöntem neki, aztán belebámultam az üres bögrémbe.

- Tegnap jól eltűntél. Anyáék kerestek.

- Fáztam. Úgyhogy hazajöttem. – merítettem ki ennyiben a válaszomat, de valahogy éreztem, hogy ezt a testvérem nem fogja csak úgy annyiban hagyni.

És milyen jól tippeltem.

- Akkor semmi köze nem volt hozzá annak a csávónak, akivel táncoltál? – Dominick töltött magának is kávét, majd a konyhaszekrénynek dőlve, érdeklődve méregetett. Szívem szerint megütöttem volna, mert még egy foghúzáshoz is több kedvem volt, mint ehhez a beszélgetéshez, ő pedig kérdezősködött.

- Ha volt is, miért kötném az orrodra? – vontam fel a szemöldökömet.

- Mert a húgom vagy?

- Épp ezért nem tartozik rád a szexuális életem. – felálltam, és a mosogatóba raktam a bögrémet, amit egész addig szorongattam.

Dominick felhorkant.

- Oké, nyugi! Nem is arra voltam kíváncsi, hogy mit csináltok. Csak jó lenne, ha találnál valakit, akivel boldog lehetsz.

Bólintottam.

Nem akartam folytatni ezt a beszélgetést. Összeszorult a szívem a boldogság szóra. Ha arra gondoltam mi is az egyáltalán, nem Austin arcát láttam magam előtt. Nem vele álmodtam meg családi házat, kutyát, családot, meg egyéb dolgokat, amiket a legtöbb ember dédelget, ha ezt a szót hallják.

Sőt, igazából azt sem tudtam, milyen is az. Legutoljára talán gyerekkoromban éreztem felhőtlen, mindent elsöprő boldogságot, amikor nem éreztem bizonytalanságot, nem féltem, és nem szorongtam. Aztán pedig tegnap este. Amikor a képek iszonyú gyorsasággal pörögtek előttem, éreztem valamit... Olyan volt, mintha nem is a saját érzéseim lettek volna, hanem valaki másé. De boldogság volt, ez egészen biztos. Az ember felismeri, ha egy rég elmúlt érzés tör a felszínre.