A kúria

𝒕𝒆𝒏

- ...a vérkeringés motorjaként szolgál, amelynek rendszere tökéletesen koordinálja a vérellátást és az oxigén szállítását az egész testben. A szív működése tehát egy összetett folyamat, amelyben a szívizom, és a vérkeringés egymással összefonódva működik. Ha bármelyik része hibásan működik, az komoly problémákat okozhat az egész testben. Végül, a szív nem csak egy fizikai szerv, hanem az emberi érzelmek és kapcsolatok szimbóluma is. Az érzelmek és a szív működése közötti szoros kapcsolat az emberi tapasztalat szerves részét képezi. A boldogság, szomorúság, szeretet és más érzelmek megélésének központi helyét a szívünk tölti be. - Daphne felpillantott a laptopjából. – Ez így jó lesz?

Felhúztam a térdeimet az ölembe, és az ágyamon heverő füzetemre vándorolt a tekintetem.

A szív egy olyan szerv, ami vért és idióta érzelmeket pumpál olyasvalaki irányába, aki irányába nem lenne szabad.

- Igen. – feleltem.

Annál, amit én lefirkáltam, bármi jobb. Pedig tényleg igyekeztem, ahogy Daphne is, mert nem akartam magára hagyni ezzel a feladattal. De amióta Dax a valóságban is az életem része, képtelen vagyok rajta kívül bármi másra koncentrálni.

Folyamatosan magam előtt látom a jéghideg, utálattal teli tekintetét, és a bőrömön érzem a forró leheletét.

- Szerintem jó ötlet lenne egy rajz, ami bemutatja ezt az egészet. – szólalt meg Daphne.

- Az érzelmeket? – kaptam rá értetlenül a tekintetem.

- Milyen érzelmeket? Én a szív működéséről beszéltem. A biológiai működéséről. – meredt rám, miközben úgy beszélt velem, mintha egy szellemi fogyatékos kiskölyök lennék. Tekintve, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim, és mennyire nem figyeltem rá, nem is tűnhettem másnak.

- Ja, igen. Az nem rossz ötlet, megcsinálhatom én, ha gondolod.

Daphne lecsukta a laptopját, aztán mellém mászott az ágyamra.

- Látom, hogy máshol vagy. Szóval, mesélj csak! – lökött oldalba a könyökével. Fingom sem volt, mit vár.

- Miről?

- Ez egy kisváros. A suli pedig még annál is kisebb. Azt hiszed, nem tudok róla, hogy Austin Brooks randira hívott, te pedig igent mondtál neki? – tűrte hátra a szemébe lógó tincseit, a szeme izgatottan csillogott.

Fogalmam sem volt, mit mondjak. Soha nem volt részem ehhez hasonló, barátnős, pasikibeszélős csevegésben. Ami azt illeti, nem is akartam, hogy részem legyen benne. Azt főleg nem akartam, hogy Daphne legyen az a valaki, akit a barátnőmnek tekintek, hiába tekintette a családom rögtön annak, amint betette hozzánk a lábát. Nem volt a barátom. A barátság alapja ugyanis a bizalom, és az őszinteség, de én jelenleg titkolóztam mindenki előtt, akit csak ismertem. Főleg Daphne előtt. Hiszen hogy mondhatnám el neki, hogy hulla szerelmes vagyok a pasijába?

Úgyhogy csak megráztam a fejemet.

- Nem lényeges.

- Már hogyne lenne lényeges! Jobban ismerem bárkinél, őt is meg az anyját is. A saját téveszméik megszállottjai, főleg Emma. Tudod hányszor ijesztgetett minket azzal a hülye átokkal, amikor gyerekek voltunk? Austin pedig ebben nőtt fel, szóval ugyanezt az őrültséget fújja.

- Mit szeretnél, mit mondjak? – sóhajtottam.

- Hogy nem mész a közelébe. – meredt rám Daphne komolyan. – Persze nem mondhatom meg, mit tegyél, de ha mindenképpen úgy döntesz, hogy elmész vele, legyél óvatos. Austin nagyon tenyérbemászó tud lenni, de épp ugyanennyire aljas is. Hidd el nekem!