A kúria

𝒔𝒆𝒗𝒆𝒏

A pillanat a tátongó csendben elnyúlt, mintha az idő is megállt volna. Szorosan behunytam a szememet, és már vártam, hogy megérezzem magamban a kés éles pengéjét. Mögöttem éreztem Dax mellkasát fel-le emelkedni, aztán azt, ahogy az ujjai a csípőmnél a bőrömbe mélyednek, majd hirtelen hátratántorodtam, és a mögöttünk lévő falnak csapódtam. A cső kiesett a kezemből, és csak tehetetlenül figyeltem, ahogy Dax beviszi az első ütést a nagydarab fickónak, majd hihetetlen gyorsasággal elintézi a másik kettőt is.

Leesett állal figyeltem őt, bár az együttléteink alkalmával már bizonyította, hogy elég sok mindenhez ért, így nem kellett volna meglepődnöm, hogy pillanatok alatt képes kivágni magát egy ilyen helyzetből is. Természetesen az én segítségem nélkül. Nem is értem, hogy mit gondoltam, és több mint valószínű, hogy a fiúk sem, mert amikor a távolban felcsendült egy rendőrautó szirénája, és a balhés kedvükben lévő fickók elhúztak, mindketten úgy néztek rám, mintha minimum elmentek volna nekem otthonról.

- Hát kislány, te tényleg nem vagy semmi. És józan eszed sincs. – sétált elém Jason, miközben a vállát masszírozta.

Na, erről beszéltem.

- Én csak azt hittem, hogy... szóval, hogy... Egyáltalán kik voltak ezek? – egyenesedtem ki, és ekkor tűnt csak fel, hogy egész eddig visszatartottam a levegőt.

Ekkor Dax felém fordult végre. A szemeiben láttam az értetlenséget, a kétséget, de a megdöbbenést is.

- Itt inkább az a kérdés, hogy mi a jó francot művelsz? Mégis mit képzeltél? Ha nem rántalak hátra, le is szúrhatott volna. Neked meg hogy jutott eszedbe idehozni? – intézte a szavait végül Jason felé, és bár jogos volt a haragja, mert tényleg meg is halhattam volna, nem akartam, hogy ezt máson töltse ki. Azt akartam, hogy még ha kiabál is, de velem tegye. Hozzám szóljon. Rám nézzen.

- Nem az ő hibája. Mondta, hogy maradjak a kocsiban, de hallottam a hangokat, és gondoltam...

- Gondoltad megöleted magad? – Dax felvonta a szemöldökét, és az a csodálatos kék szempár, ezúttal hidegen meredt rám.

Úgy álltam ott előtte, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem az az ember volt, aki velem volt a látomásaimban, és aki mindig gyengéden bánt velem. Halvány fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok és mi vezérelt, amikor elé ugrottam, így nem látott mást, csak azt, hogy az én ostobaságom és felelőtlenségem állt a történtek hátterében.

Éreztem, ahogy a feltörni készülő sírás szorítja a torkomat, és a szívem lüktetni kezd a mellkasomban. A korábbi magabiztosságom úgy tűnt el, mintha soha nem is létezett volna.

- Tudtam, hogy mit csinálok. – vettem egy mély levegőt, és Daxre néztem. A legnehezebb dolog volt, amit valaha átéltem. Belenézni a hideg, dühös szemeibe. – Lett volna időm kiütni a kezéből, mielőtt szúr.

- Oké, csakhogy erre senki nem kért. Itt sem kellene lenned. – morogta feszülten.

- Hátul kiviszem, mire ideérnek a zsaruk. – szólt közbe Jason. – Ezt intézed? – körbepillantott a helyiségen, ami épp úgy nézett ki, mint ahol percekkel ezelőtt épp egy verekedés zajlott.

- Intézem. – felelte Dax, majd haragosan végigmért, aztán a telefonjáért nyúlt, és az ajtó felé indult, ahol a támadói kimenekültek, és amin át egyre hangosabban lehetett hallani a rendőrségi szirénákat.

Ekkor Jason finoman megérintette a vállamat, és betaszigált egy sötét raktárba. Percekkel később már kint is voltunk az épületből, majd észrevétlenül beültünk vissza a kocsiba.