A kúria

𝒏𝒊𝒏𝒆

Mondanom sem kell, hogy a Daxel való találkozásom után már nem jutottam el Austin anyjához, ahova eredetileg indultam volna. Meg sem vártam, hogy Jason kijöjjön a házból, hanem azon az úton, amit Daphne mutatott, úgy eltűntem, mintha soha ott sem lettem volna.

Egy hét telt el azóta, és – nem Dax fenyegetésének hatására – igyekeztem minél távolabb tartani magam Daphne-tól, és Jasontől is. Persze előbbitől nehezebb volt, mert együtt kellett dolgoznunk azon a hülye esszén, és az sem segített, hogy Daphne nem igazán hagyta magát lerázni.

- Oké, mit csinálsz ma délután? – dőlt neki a szekrényem ajtajának pénteken az utolsó óránk után.

- Szeretném betenni a könyveimet.

- Ez jó programnak hangzik, de nekem van izgalmasabb javaslatom. – vigyorgott. Miután nem válaszoltam, folytatta: - Bowlingozni megyünk. Jössz te is.

- Ez most kérdés volt? – vontam fel a szemöldököm.

- Annak hangzott?

- Ott lesz Dax is? – fordultam el tőle, és megindultam a folyosón. Daphne úgy loholt a nyomomban, mint egy gazdiját kereső pincsi.

- Igen.

- Akkor nem.

- Jajj, Abigail ne csináld már! Nem tudom, mit mondott neked múltkor, de ne vedd a szívedre, kérlek! – a suli előtt ért utol. Elkapta a karom, és maga felé fordított. – Ő alapból ilyen, mindig mindenkivel. Bizalmatlan, és igazi sündisznó. Szúr, de nem veszélyes. Ne vedd komolyan!

Megráztam a fejemet, és a kabátomat magam előtt összehúzva, elindultam a hazavezető úton. Amióta Jasont is kerültem, nem számíthattam a fuvarjaira, és jól is estek a séták. Volt időm gondolkodni, és zenével gyógyítani a darabokra hullott szívemet. Mert akármekkora képtelenségnek is hangzott, nekem, Abigail Crimernek, sikerült beleszeretnem egy olyan pasiba, aki tiszta szívéből utált, és úgy féltette tőlem a területét, mintha minimum arra készültem volna, hogy a több százezres hadseregemmel lerohanom, és megsemmisítem.

Pedig semmi mást nem akartam, csak egy darabot belőle. Azt a darabot, amit a látomásaimban nekem adott, és amik azóta teljesen megszűntek.

Csak tudnám, miért vagyok ennyire kicseszett peches.

- Hát, pedig nekem elég komolynak tűnt, és ne haragudj, de nincs kedvem veszekedni.

- És ha megígérem, hogy jól fog viselkedni?

Megtorpantam, és a lányra néztem. Az arca kipirult a hidegtől, na meg persze attól, hogy kitartóan szaladt utánam.

- Nézd, kedves tőled, hogy próbálkozol, de nem a te dolgod, hogy miatta mentegetőzz. Én csak szeretnék hazamenni, és elkerülni őt.

Daphne szemeiben csalódottság tükröződött, de végül bólintott.

- Oké, elfogadom. Most először, és utoljára. Beszélek Daxel, és legközelebb nem hagyom, hogy otthon kuksolj, amikor velünk is jöhetnél. Mert ha elfogadod, ha nem a barátaid vagyunk, és nem kerülhetsz minket a végtelenségig. – mosolyogva meglökött a vállával, majd kocsijához szaladt, ahol Landon már türelmetlenül nyomta a dudát.

Nem egészen értettem, hogy miért Daphne fuvarozza a nyomorult seggét, de nem is rám tartozott igazából.

Kicsit jól esetek a szavai. Nem akartam barátokat, egyet sem. Erre rögtön kaptam kettőt is, akik azután sem szálltak le rólam, hogy én tudatosan elvágtam minden szálat.