A kúria

𝒕𝒉𝒊𝒓𝒕𝒆𝒆𝒏

A zenekar egy lassú számot játszott, én pedig a csuklómon pihenő zöld karszalagot figyeltem, miközben igyekeztem nem Austinra pillantani tánc közben.

Fényévekkel messzebb jártam, mert megrémisztett az a gondolat, hogy ez az átok, amiről mindenki beszél, létezik, és engem is érint. Számba vettem, hogy mi szól ellene, és mi mellette.

Nos, a mérleg nyelve elég erősen afelé billent, amitől féltem. Ellene ugyanis csupán annyi szólt, hogy az emberek nagy része földhöz ragadt, és átkok nem létezhetnek. Ez pedig mit ne mondjak, elég gyenge érv volt, ahhoz képest, amit a másik oldalon tapasztaltam.

Ott voltak a látomásaim Daxről, aztán Margaret látomásai, majd az a tény, hogy a bátyámat kivéve, a családomban mindvégig nők születtek. Ez pedig elég nagy volumenű dolog ahhoz, hogy véletlen legyen. Persze nem vagyok sem biológus, sem genetikus, lehetséges, hogy van rá ésszerű magyarázat.

- Kérlek, ne haragudj, ha az anyám túl durva volt veled. Van, hogy elszalad vele a ló.

- Hogy... mi? – tértem hirtelen észhez, és Austinra néztem.

- Láttalak titeket odalent, a parton.

- Anyukád semmi rosszat nem tett. Csak megpróbált segíteni. – mosolyogtam rá halványan.

Emma tényleg megpróbálta. De miután kiejtettem a számon Dax nevét, a levegő olyan fagyossá vált, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy még a tó vibráló tükre is befagyott egy pillanatra. Úgy nézett rám, mintha átkot szórtam volna rá. Összehúzta magán a kabátját, és az addigi érdeklődő, nyitott személyisége hirtelen megváltozott. Motyogott valamit arról, hogy a sors megismétli önmagát, aztán faképnél hagyott. Ott álltam egyedül, összezavarodva, totál idiótának érezvén magamat. Kellett pár perc, mire összeszedtem a gondolataimat, és képes voltam visszasétálni a bálra, ahol az emberek már javában táncoltak, és boldogan nevetgéltek. Austin ekkor toppant elém, és nem volt szívem nemet mondani neki.

- Tudom, hogy többet akarsz tudni a múltadról. És azt is tudom, hogy nem könnyű ezt megélni egy olyan helyen, ahol látszólag mindenki sokkal jobban tud mindent nálad. Meg ott az az átok is...

- Butaság volt. – vágtam Austin szavába. Képtelen lettem volna ebbe a témába újra belemenni. – Kiborultam, végigfutott egy gondolat az agyamon, aminek semmi értelme nem volt. De már vége. Inkább lehetne, hogy élvezzük ezt az estét, amíg még tart?

- Rendben. Ahogy szeretnéd. – felelte, majd lassan megpörgetett. Amint ismét közel kerültem hozzá, a kezeimet a nyaka köré fontam, és csendben táncoltam vele tovább.

A zenekar végig szerelmes számokat játszott, és az énekesnő hangszíne is passzolt ehhez az andalgós, szirupmázas, romantikus bálhoz.

Oldalra néztem, ahol kiszúrtam anyáékat. Apa keze anya derekán pihent, és úgy tűnt nagyon is jól érzik magukat, ugyanis épp nevettek valamin. Mellettük az egész estét levezénylő nő táncolt egy magas, széles vállú férfival. Azonnal megismertem, a polgármester volt az, Landon apja. Láttam róla a hatalmas reklámplakátot a városban. A nő pedig minden bizonnyal Daphne anyukája. Ami azt jelenti, hogy Daphne is itt van valahol...

A gyomrom a felismeréstől azonnal bukfenceket vetett, és szorosan markoltam Austin kabátjába. Szükségtelen volt körbe nézem, tisztában voltam vele, hogy Dax is itt van valahol.

Libabőrös lettem.

Úgy éreztem, helytelen amit teszek, de mégis mi mást tehettem volna? Hiába éreztem a jelenlétét, egy másik lánnyal volt, akit ráadásul gyerekkora óta ismert, szóval mégis hogy rúghatnék így labdába?