A kúria

𝒐𝒏𝒆

Hangosan puffanok neki a mögöttem lévő kemény falnak, miközben erős ujjak markolják a combjaimat. Felsóhajtok. Akarom őt. Érzem a vágytól reszkető kemény izmait, a fűszeres parfümjének illatát, amit olyan jól ismerek, mintha mindig is mellette éltem volna. Másik keze a nyakamra siklik, és megcsókol. Én az ujjaimat a sötét tincsei közé vezetem, és másra sem vágyom, csak arra a jegeskék szempárra, ami azt üzeni, hogy akar engem. Úgy ahogy vagyok.

Az ujjai kínzó lassúsággal érkeznek meg a combjaim közé, ezért még inkább közel húzom őt magamhoz. Úgy érzem, akármit megtennék, csak ne hagyja abba, amit csinál. Az övé vagyok, csakis az övé. Édes mámor fut végig az egész testemen, ahogy az ujjaival érzékeny pontra tapint, kétségkívül tudja, hogy mit csinál. Mindig is tudta, minden egyes együttlétünk alkalmával, nekem pedig nem lett volna szabad beleszeretnem, de sajnos ez nem választás kérdése. Ez csak úgy tőlem függetlenül megtörtént.

- Ne!- sóhajtom. – Ne hagyd abba!

A levegő nehezen szökik a tüdőmbe, érzem, hogy a képzelt valóságom lassan semmivé foszlik.

- Komolyan képes voltál füves cigit szívni a suliban? Még mindig nem fogom fel!

- Fejezd be Dominick, ezt már megbeszéltük! – hallottam meg apa kemény hangját, és szó szerint visszazuhantam a valóságba. A testem minden pontja bizsergett még, innen tudtam, hogy nem álom volt. Annál sokkal több.

Kábultan a bátyámra néztem, akit csak a közöttünk lévő hatalmas doboz választott el tőlem. Még mindig haragudott rám. Velem ellentétben neki normális élete volt New Jerseyben. Voltak barátai, hobbijai és nálam jobban csak őt viselte meg annak a ténye, hogy elköltözünk a városból. Nem mintha engem nem sokkolt volna, de nekem nem sok minden volt, ami hiányozhatott volna.

- Ez akkor sem igazságos! Miért kell az egész családnak szenvednie, csak azért mert Abigail képtelen normális ember módjára viselkedni? Látjátok? Most sem figyel! Biztos megint be van tépve! – hadonászott dühösen Dominick. Ami azt illeti, a beszélgetés elejéről valóban lemaradtam, de annak ellenére, hogy rájöttem mivel nyomhatom el a kéretlen látomásaimat, nem voltam függő. Legalábbis nem drogfüggő. Egy magas, sötét hajú férfinek voltam a függője, de ő nem volt valóságos. Akkor sem, ha még mindig éreztem a forró csókját az ajkamon.

- De figyeltem. Csak nem megyek bele felesleges vitákba. – feleltem, és inkább kibámultam az ablakon. Már rég elhagytunk mindent, ami valaha ismerős volt, és a sűrű betonházakat felváltották a zöld dombok, és a lassan őszi színekbe forduló fák levelei. A legkevésbé sem hiányzott New Jersey.

- Hagyjátok abba ott hátul! – szólt hátra anya is, majd szelíden ránk mosolygott. – Meglátjátok, jó lesz, Westville egy csodálatos hely.

- Az lett volna csodálatos, ha nem rángattok el egy isten háta mögötti rozoga házba. – morgott tovább a bátyám. Szándékosan nem nézett rám, de nem is kellett, mert tudtam, hogy a tekintete jelenleg szikrákat szór.

Én sem rajongtam az ötletért, amikor a kirúgásomat követően anyáék bejelentették, hogy anya családjának a régi kúriájába költözünk, és ott kezdünk új életet. Tiszta lappal, ahogy apa mondta, bár én nem gondoltam, hogy csak attól, mert máshova megyünk, bármi változni fog. Maximum csak annyi, hogy legközelebb nem egy nagyvárosi iskolából rúgatom ki magam.

- A Lovell-birok csodálatos. Jó, picit tényleg renoválásra szorul, de élvezni fogjátok. Te is, Abigail! – anya hátranyúlt, és finoman megmarkolta a térdemet. – Én gyerekkoromban mindig itt töltöttem a nyarakat, és rengeteg élményt szereztem. Nyugodt, csendes, és természetközeli.