A kúria

𝒇𝒊𝒗𝒆

Az összes lehetséges megoldás lepörgött a szemem előtt, ameddig elértem az igazgatói irodához, kezdve azzal, hogy személyazonosságot változtatok és Thaiföldön kezdek új életet, bezárva odáig, hogy az egészet a jól nevelt bátyámra fogom. De amint megkocogtattam az ajtót, és beléptem, minden addigi gondolatom elszállt. Nem kellett Dominickre fogni semmit, ugyanis Mrs. Baileys íróasztala előtt állt, az orrához egy papírzsebkendőt szorítva.

- Gyere csak, Abigail! – intett az igazgatónő magához, amikor meglátott, úgyhogy a bátyám mellé sétáltam, és csak akkor láttam meg, hogy Landon is ott áll. Itt meg mi a franc folyik? – Gondolom tisztában vagy vele, hogy miért hívtalak be.

- Nem igazán. – ráztam meg a fejemet. – Mi történt?

- Verekedés. A két fiú egymásnak ugrott a folyosón, állítólag miattad.

- Miattam? – kerekedett el a szemem. Most már tényleg nem értettem egy szót sem. Egyrészt azért, mert a bátyám soha életében nem verekedett, másrészt, ahogy reggel rám nézett, gyanítottam, hogy én lennék az utolsó ember a földön, akiért verekedésbe bonyolódna.

- Igaz, hogy tegnap az órák után vitád volt Landonnal? – Mrs. Baileys szigorúan nézett rám, a szemüvegét piszkálgatva.

- Egy apróságon összezördültünk, de azt megbeszéltük. – mondtam, aztán Landon felé pillantottam, akinek az arcáról most sem hervadt le az az önelégült mosoly. Rajta nem láttam külsérelmi nyomot, így biztos voltam benne, hogy az a verekedés inkább verés volt, és Dominick jött ki belőle rosszul.

Ezt még megkeserüli a kis rohadék...

- Nos, hát úgy tűnik, hogy mégsem sikerült annyira megbeszélni, ha ez lett a vége. Én azt gondolom, hogy elég felnőttek vagytok a vitáitok rendezésére, és mivel ez az első eset volt, ezért most csak megrovásban részesültök, de ha ez megismétlődik, attól tartok, hogy szigorúbban kell eljárnom.

- Oké, álljunk meg egy percre! – nagy levegőt vettem, és az igazgatónőre néztem, aki bár próbált igazságos lenni – tekintve, hogy egyik fiú sem mondott semmit –, de nem igazán jött össze neki. – Már megbocsásson, Mrs. Baileys, de nyilvánvaló, hogy itt nem történt semmilyen verekedés. Az egyedüli, aki szarul jött ki ebből a helyzetből, az a bátyám, hiszen az ő orra vérzik. Egy verekedéshez két ember kell. Gondolja, hogyha a bátyám visszaüt, akkor Landon itt állna törött csontok nélkül? Mert én nem hinném.

- Ab... – sziszegte Dominick halkan, és rám nézett. – Fejezd be!

- Szóval szerintem nem igazságos, hogy Dominick is megrovásban részesül csak azért, mert Landon nem képes féken tartani az indulatait. – hagytam figyelmen kívül a testvérem pisszegését.

Mrs. Baileys halványan elmosolyodott, aztán leült a székre.

- Méltányolom az igazságérzeted Abigail, és igazán kár, hogy nincsenek terveid a jövőre nézve, mert nagyon jó védőügyvéd lenne belőled, viszont én azoknak hiszek, akik látták az esetet. Ők pedig azt mondják, Dominick kezdte a verekedést, mégpedig miattad.

- Dominick? Kizárt! Ő soha...

- Eldöntöttem. A két fiú most megússza egy megrovással, elmehettek! A mai órák alól fel vagytok mentve.

- Köszönjük Mrs. Baileys, többet nem fordul elő. – motyogta Landon, aztán, mint egy leszidott kiskutya, elindult kifele, a bátyámmal egyetemben. Akkor már tudtam, hogy nem fogja megúszni ennyivel.

- Ajánlom is fiúk. Ja, és Abigail...

- Igen? – fordultam meg.

- A büntetés rád is vonatkozik.