A kúria

𝒔𝒊𝒙

- Tessék, megjöttünk! – Jason kiszállt a kocsiból, és egy homokszínű, magas épületre mutatott, aminek a tágas verandájára egy széles lépcső vezetett felfele. Az épület homlokzata nagy, színes ablakokkal volt díszítve, amelyeket fehér keretek öleltek körül. Mrs. Todd nem túlzott, amikor azt mondta, hogy ez a város különösen szép, ha hagyok időt magamnak, hogy megismerjem. És tényleg az volt. A cukrászdán kívül most jártam úgy igazán bent a városban, és lenyűgözött, amit láttam. Na, meg persze ez tökéletes alkalom volt arra, hogy távol legyek a családomtól, és ebben Jason volt a segítségemre.

A sütizős, beszélgetős délutánunkból végül az lett, hogy végig Mrs. Todd beszélt a városról, az itt élőkről, és a hátárnyairól. Megtudtam például, hogy van a város határában egy kastély, aminek legalább olyan régre nyúló történelme van, mint a házunknak, azzal a különbséggel, hogy az a hely turista látványosság, és nem rég lett renoválva. Nem futkostak benne rágcsálók, csótányok, és a vakolat is minden bizonnyal a helyén maradt.

Aztán persze szóba került a jövőnk, a továbbtanulás, miközben anyáék végig a nászútjukról nosztalgiáztak, én meg inkább a sütimbe, és a gondolataimba feledkeztem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a bátyám szúrós tekintetét, amivel megjutalmazott, valahányszor összetalálkozott a tekintetünk. Mintha én tehettem volna róla, hogy hagyta magát megveretni. Ráadásul esélyét sem láttam annak, hogy kiszedjem belőle, min is szólalkoztak össze Landonnal. Hagynom kellett, hogyha egyszer ebben az életben valaha megbocsát, akkor ő maga akarja elmondani.

- Itt minden épület úgy néz ki, mint egy régi kosztümös filmben? – kérdeztem Jasont, mialatt felcsörtettem a régi, ám mégis strapabíró lépcsőn.

- Ez a város baromi régi. Állítólag már itt állt az 1600-as években is. Persze gondolom nem ebben a formájában, de a helyiek erre a tényre itt szörnyen büszkék. Ezért fura többek között, hogy te semmit nem tudsz a családodról, meg arról a házról, amiben éltek.

- Mrs. Todd említett dolgokat, de nehéz koncentrálni rá, ha besűríti a mit együnk vacsorára? és a színes ruhákat mosok mondatok közé.

Jason hangosan felnevetett.

- Mindegy. Itt elég sok kép és feljegyzés van a családodról, ráadásul Emma megszállottan kutatott az átok után. – felelte, aztán előre terelt, és kinyitotta nekem az ajtót.

Odabent kellemes meleg fogadott, ami jól esett a kinti, csípős hideg után. Hirtelen melegem lett, ezért levettem a fejemről a sapkámat, majd ahogy körbenéztem, kis híján leesett az állam. A hely mindenre hasonlított, csak múzeumra nem. Legalábbis én olyannak képzeltem, lezárt vitrinekkel, és ősrégi tárgyakkal, amikhez szigorúan tilos hozzáérni.

Az előszobában magas falióra és régi, antik bútorok sorakoztak, a falakon pedig sűrű mintázatú tapéta volt, körben. Jason bevezetett a nappaliba, amely magas mennyezettel és hatalmas ablakokkal rendelkezett, amelyekből beáradt a délutáni napfény. Pontosabban áradt volna, ha nem lett volna hideg, esős odakint az idő. A szoba közepén egy hatalmas kandallóban pattogott a tűz, körülötte pedig karosszékek voltak elrendezve. Az asztalon, ami mellett Jason elhaladt, több könyv és fontosnak tűnő irat volt szétszórva. Bárhogy is néztem, a maga szétszórtságával a hely lenyűgöző volt.

- Ki az az Emma? – kérdeztem. Az ujjaimat lassan végigfuttattam az egyik szék bársony anyagú háttámláján.

- Az anyám. – jött a válasz, de nem Jasontől. Megpördültem, és egy magas, barna hajú fiúval találtam szembe magam, aki úgy vizslatott minket, mintha minimum betörők lennénk, akik ki akarják őt rabolni. – Mit kerestek itt? Jason? – vetette oda gorombán.