Az egyezség l Befejezett ✔️ l

28.fejezet

Danny nem sokat ellenkezet. A kezembe adta a kocsikulcsot és kiálltam a garázsból. Eleinte kicsit szokatlan volt az ismeretlen autó, de hamar meg kellett szoknom. Egyszer-kétszer lefulladt alattunk, de végül átlagos időben sikerült a repülőtérre érnünk.

Az autóút feszülten telt. Mindketten idegesek voltunk, emiatt pedig nem sokat beszéltünk. Danny egyébként is Tommal és Derekkel telefonált. Tömören elmondta nekik, hogy mi történt és, hogy éppen a reptérre tartunk. Megbeszélte valamelyikükkel, hogy holnap reggel elviszik a kocsit a repülőtér parkolójából és mire ezzel végzett le is állítottam a motort az egyik parkolóban. Nem sok autó volt körülöttünk. Azt hittem, hogy többen lesznek, de nem is baj, hogy nincsen tumultus.

Kiszálltunk a kocsiból, az autó lezárása után a kulcsot az egyik hátsó kerékre tettem, hogy majd, aki holnap jön érte az megtalálja, aztán pedig elindultunk a bejárat felé.

A gépünk indulásáig volt még másfél óránk és mivel már elég éhesek voltunk elsősorban azért, mert nem ettünk otthon Carm főztjéből és, mert az idegeskedés elvett minden más érzést, az egyik ottlévő szupermarketből Danny vett magának egy hűtött szendvicset nekem pedig egy csirkemelles salátát. Több nem is ment volna le a torkomon.
A zsákmányainkkal lepakoltunk egy széksor közepére. Volt még körülöttünk is így nem zavartattuk magunkat, amiatt, hogy elvesszük más elől a helyet a táskáinkkal.

Kissé kínos csendben és igen fáradtan ettünk, de nem volt mérvadó. Azért elég hosszú este volt tegnap, egy hat órás utazás van mögöttünk, amiben én is elfáradtam nem hogy Danny, aki vezetett. Mindketten a gondolatinkba merülve tömtük magunkba az amúgy elég gagyi kajánkat.
A csendet én törtem meg az egyik hirtelen gondolatom miatt.

-Carmot nem kéne felhívni? - kérdeztem Dannytől, aki rám emelte kimerült szemeit.

-De, csak holnap gondoltam - válaszolt.

-Én azért csak felhívnám. Ha nem akarsz vele beszélni, nem baj, felhívom én - mondtam.

-Jó - bólintott és felállt a székről. - Elmegyek a mosdóba. - Sóhajtva néztem, ahogy menet közben kidobja az egyik kukába a szendvicse csomagolását. A mozgásából is eltűnt a... ,,Dannysség". Ezt arra értem, hogy az amúgy is tekinteteket vonzó megjelenése most nem azért vonzza a tekinteteket, mert egy rendkívül helyes és jól kinéző fiatal férfi, hanem, mert egy rendkívül helyes és jól kinéző fiatal férfi, aki valamiért nagyon szomorú és fáradt. És ez sugárzik róla. Most sem néz ki rosszul. Danny sosem néz ki rosszul, még akkor sem amikor a legmélyebb pontján van. Csak eltűnt a csoda szép szemeiből a játékos és vidám csillogás, helyette most csak a kimerültségtől csillognak íriszei. Rettentő érzés így látni.

Elővettem a telefonom és hívtam Carmelát.

-Szia, Sam! Most értetek haza? Történt valami? - zúdította egyből rám a kérdéseit.

-Szia, Carm! Nem most értünk haza, csak most tudtalak hívni. És ami azt illeti, igen, történt - válaszoltam sorban a kérdésekre.

-Jézusom, mi? Dannyvel történt valami? Igaz nem baleseteztetek? - kérdezősködött megint rémülten.

-Nem mi, hanem Laurenék Portoban - mondtam halkan miközben megdörzsöltem a szemeimet.

-Atya úr isten - borzadt el. - Laurie velük volt? És Lauren meg Jack?

-Laurie a szüleimmel volt, Lauren kómában, Jack meg kartöréssel és agyrázkódással terpeszti magát.

-Hála égnek, hogy a kislánnyal nem történt semmi! - sóhajtott. - És akkor most mi lesz?