Szivárványhíd (Befejezett) (Taekook ff)

53 Toronymagasan

Amíg be nem tölti az ember a 40. életévét, észre sem veszi, hogy megy az idő. Hogy megint egy évvel öregebb lett. Addig a szülinapok bulinapok, utána már nem annyira. Utána már visszaszámolás van, ha tetszik, ha nem.

Taehyung szerencsére még csak huszonhat évet abszolvált az életéből, ami reméljük hosszú lesz és örömmel teli Jungkook oldalán, még sok volt előtte, és már boldog volt. Elegendőnek bizonyult hozzá, hogy megfelelő partnerre talált, és hogy azzal foglalkozhatott, amit szeretett. Kiteljesedhetett a maga módján, és bár nem ért még az út végére, a már említett Maslow-piramison elég sok fokot tudhatott maga mögött. A hiányalapú szükségletek közül a mások által való elfogadás lépcsője is felépült, de elég rozogán állt. Ő ugyan lépdelt tovább bátran, de azt is tudta, hogy kurva magasról kurva nagyot lehet esni.

Ami eddig megadatott neki, azért hálás volt és megbecsülte. A karaktere mindenképpen, de nyilván a neveltetése is hozzájárult ahhoz, hogy zsenge kora ellenére elgondolkodjon néha. Ha a tapasztalat hiányzott bizonyos esetekben, akkor olvasott, utánajárt, aztán megalkotta a saját véleményét a saját ízlése alapján. Önmagát szerette, ami nélkül soha nem juthatott volna idáig sem, de nem gondolta, hogy tévedhetetlen. Rájött, hogy minden csak nézőpont kérdése, még maga a nézőpont is. Az életben nincsenek vitathatatlan igazságok, axiómák csak a matematikában léteznek. És azt is pontosan tudta, hogy az életben csak egy dologra van szükség: a szerencsére.

Ezt egyesek isteni gondviselésnek hívták, mások az előre megírt végzetnek, megint mások véletlennek, pedig csak szerencse volt. Ami vagy van, vagy nincs. Neki volt.
Persze olvasta Kerouac-ot, és tinédzser évei végén már majdnem elhitte, hogy "Ebben a világban nem lehet élni, csak nincs hová menni.". Imádott nagymamája elvesztése, és a Jungkooktól való különválás is nagyon megviselte, és bizony megmártózott a depresszió feneketlen mocsarában. Ám idealista karaktere, ami szerencsére volt neki (lehetett volna, hogy nincs) segített neki talpra állni.

Hitt abban, hogy végül jó lesz minden és kitartott. Félreértések elkerülése végett tisztázzuk, hogy nem abban hitt, hogy ő mint rendes ember végül elnyeri jutalmát, hogy az élet majd azt adja neki, amit megérdemel. Azért ennyire idealista ő sem volt. Egyszerűen csak hitt benne, és hitből lehet várat építeni. Az építkezés persze tele van zsákutcákkal, kudarcokkal, de ez az előrejutás szükséges része, hiszen tanulni lehet belőle.

Nem nyújtva még ennél is hosszabbra a szót, Taehyung boldog ember volt, és élvezte az életét. Ő is csak erre vágyott, mint mindenki más. Kerouac azonban nem ment ki a fejéből. Saját magához igazította a híres mondatot, miszerint ebben a világban nem lehet élni, de van hova menni. A világ a hazája volt, ahol született, a hova pedig a Föld azon része, ahol a melegek is teljesértékű, elfogadott és ha méltóak rá, megbecsült személyek. Persze sok ilyen hely van, de egyéb vonatkozások miatt is Taehyung imádta Párizst. A szabadság tavaszi illata áradt ebből a városból, ahogyan mindig is a történelem során, amitől az az érzés járta át a testét, mint amikor a fájdalomcsillapító hatni kezd.

Jungkook pedig szerencsés módon vagy ösztönösen ráérezve megtalálta az ideális ajándékot. Annyit tudott, hogy kedvese rajong ezért a városért, annak múltjáért és jelenéért is, és azt is tudta, hogy Párizs légköre mennyire másabb, mint Szöulé. Az pedig megesik, a szerző a tanú rá, hogy egy jónak tűnő ötlettel betalálsz a tízesbe, de úgy, hogy utána a nyílvesszőt ki sem lehet húzni többet.

Visszatérve a díványt már rutinosan tisztogató barátainkhoz, folytatódott Taehyung szűkkörű születésnapja. A fiatalabbik két aú között vázolta az esemény további menetét, miszerint nyolc óra magasságában vacsorázni fognak menni. Az idősebbik hamupipőkés hangulatba kerülvén szerelme bejelentésétől (bár néhány perce még határozottan ő volt a herceg), máris készülődni kezdett.