Szivárványhíd (Befejezett) (Taekook ff)

67 Akkor most gondoljuk át!

Miután a fiúk hazaértek Daeguból, az életük folytatódott a szokott módon. De csak látszólag. Tették a dolgukat, de a fejükben folyt a munka nagy erőkkel. Tényeket szögeztek le, érveket és ellenérveket csoportosítottak, mérlegeltek, érzelmeiket igyekeztek kordában tartani. Már éppen csak Yeontan nem agyalt azon, hogy hogyan tovább. Igaz, az ő esete bizonyult könnyebbnek, hiszen csak aközött kellett döntenie, hogy evés után szundikáljon-e vagy játszon kicsit Berttel és Ernie-vel.

Jungkook még a szokottnál is több időt töltött a fekete szörny (eredeti nevén pull bar) karjaiban, abban a ki nem mondott reményben, hogy a fizikai megterhelés segíteni fog abban, hogy megőrizze a józan eszét. Taehyung ezzel szemben majdhogynem tudományos igényességgel készített listákat a lehetőségekhez kapcsolódó érvekről és ellenérvekről. Már majdnem beleolvasott abba az online elérhető pszichológiai szakirodalomba is, amely az emberi eleme döntési mechanizmusát feszegeti, de szerencsére nem tette. Helyette viszont hosszú órákat töltött azzal, hogy a béranyaság intézményről szerezzen információkat, miközben párizsi fotókat nézegetett egy másik megnyitott ablakban a laptopján.

Körülbelül egy hét telt el ilyen körülmények között. A szellemi megterhelés következtében egyéb aspektusok háttérbe szorultak, és mivel ezalatt egyáltalán nem áldoztak a szerelem prózai oltárán, már a nyugtalanság pszichoszomatikus jelei is kezdtek megjelenni a kapcsolatukban. Amikor egy reggel Jungkook a kis boltjába való indulás előtt túlzottan kihívónak találta Taehyung V-kivágású fehér pólóját, és ezt szóvátette arra gyanakodva, hogy kedvese napközben nyilván elmegy otthonról, olyan intő jel volt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Főleg, hogy az idősebbik válasza sem volt teljesen megfelelelő. Taehyung ugyanis csak megvetően végigmérte a másikat, és így szólt:
- Persze, szívem, de nem én lógok a pull baron órákat, hogy az izmaim tökéletesen kemények legyenek. Nyilván azokkal sokkal gördülékenyebben lehett zacskóba rakosgatni a megvásárolt lemezeket.
Döntést kellett hát hozni minél hamarább.

Ami az alapja volt az egész földindulásnak, szem előtt kellett tartaniuk: házasság, gyerek. A sorrendhez nem ragaszkodtak. Igen, melegek voltak, de ugyanúgy emberek, mint a nem melegek, és pont ugyanarra vágytak, mint mindenki más.

Az örökbefogadás tűnt az egyszerűbb kérdésnek. Ők e téren többet tenni nem tudtak.
Jungkook volt a türelmesebb, de nyolc hónap alatt tényleg nem történt semmi. Sejtette, hogy ez a normális ügymenet, nem is elégedetlenkedett, csak kezdte elveszíteni a lelkesedését.
Taehyung ezzel szemben kifejezetten hiányolta a kommunikációt. Legalább egy hivatalos visszaigazolást arról, hogy felvették a rendszerbe, elvárt volna. Valami ismertetőt az ügymenetről, a netes blabla helyett, szívesen fogadott volna. Mégsem karácsonyi dekorációt rendelt online. Ő nem az érdeklődését vesztette el nyolc hónap alatt, hanem dühös lett.
Úgyhogy kijelenthetjük, az örökbefogadás mindkettejük részéről a spájzba került.

A Párizsba költözés már keményebb diónak bizonyult.
Taehyung esetében nagyon erős érv volt mellette az, ahogyan ott érezte magát. Persze tisztában volt azzal, hogy a Párizsban töltött három napot vakációként kell értelmezni, ott élni, az más dolog. De nem tudta félretenni a feelinget, amit egyszerűen csak úgy lehet leírni (kicsit kicsavarva a középkori mondást), hogy "A párizsi levegő szabaddá tesz." Egy olyan filozofikus, idealista személyiségnek, mint amilyen ő volt, ez nagyon sokat nyomott a latba. (Bármi is legyen az a lat.)
Jungkook ezzel szemben a maga gyakorlatias módján azt látta, hogy szerelmének még az íze is más Párizsban. Mivel neki a legfőbb célja az életében az volt, hogy Taehyungot maradéktalanul boldoggá tegye, így komolyan fontolóra kellett vennie a költözés lehetőségét.

A Woo-Shik által megpendített, egyelőre képlékeny ajánlat elemei szintén csábítónak tűntek mindkettőjük számára. Ha komolyra fordulna az ügy, biztosan meg tudnának állapodni.