Szivárványhíd (Befejezett) (Taekook ff)

59 Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk

Jungkook nehezen talált vissza önmagához. Nem kellett volna, hogy ennyire megviselje őt, ami történt, de ennyire megviselte. Olyan távol állt tőle minden fajta durvaság, hogy jónéhány szerelmes összebújásnak és gyengéd szeretkezésnek kellett eltelnie ahhoz, hogy éjszakánként ne kísértse őt kedvese véraláfutásos, fájdalomtól elgyengült teste.

Aztán azok is elteltek, és a kutyás nyakkendőt is kidobták a kérésére. Taehyung kicsit csodálkozott szerelme lelki állapotán, de könnyen le tudott mondani az ilyenfajta együttlétekről. Annak ellenére, hogy neki tulajdonképpen tetszett a dolog. Jó volt, elég volt, ahogy mondani szokták.

Őt más viselte meg a koranyár beköszöntével. Mégpedig az, hogy nem hívták az örökbefogadás ügyében, pedig már hosszú hónapok teltek el a kérvény benyújtása óta. Számszerűen négy. Igen, szóltak előre, hogy hosszú lesz. Igen, mondták, hogy a várólista ezer kilométeres. De még csak amiatt sem keresték őt, hogy látogatást tegyenek nála. Semmi. Mintha február elején nem küldött volna húszmillió helyre hatvanezer dokumentumot arról, hogy alkalmas az örökbefogadásra. Nem történt az égegyadta világon semmi, pont ugyanott tartottak, mint január végén.

Illetve mégsem, hiszen az annyira várt és kívánt esküvőt is el kellett halasztaniuk. Már a repülőjegyekkel kellene bajlódniuk, a ruháikat kellene próbálgatniuk. Ehelyett semmi. Egészen pontosan ehelyett is semmi. Taehyung lélekben nagyon erős volt, és felnőtt is egyben, akik, mint tudjuk, nem hisztiznek, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnék. Főleg magában örlődött. Arra gondolt, hogy talán felhívja azt a helyes nőt, akivel először beszélt az ügyben. De mégis mit mondjon neki? Hogy nagyon vágynak egy gyerekre? Vannak ezzel még néhány ezren így, és egyébként már el is mondták. Erről a hívásról aztán letett.

Eszébe jutott viszont, hogy legutóbb, amikor három évet várt szerelme soha meg nem érkező hívására, akkor szisztematikusan próbálta egyéb dolgokkal elterelni a figyelmét. Tanítani kezdett és fellépni, berendezte kis lakását és rúdtáncórákat vett. Persze leginkább Jungkookra gondolt, róla fantáziált, sőt néha beszélgetett is vele, legalábbis elképzelte a párbeszédet kedvesével. Mivel többnyire működött a stratégia, törni kezdte a fejét. Mit csináljon, hogy ne folyton a telefont bámulja?

Azt már szeretett nagymamája elvesztésekor megtanulta, hogy hajlamos a depresszióra. Amikor a szomorúság annyira beterít, hogy nem találsz motivációt semmihez. A Jungkooktól való elválásakor pedig megértette, hogy a motiválatlanság hova vezet. Oda, hogy elveszted a kontrollt az életed felett, és elveszted a külvilággal való kapcsolatodat is. Csak mész egyre lejjebb abban a rohadt spirálban, amit te magad hoztál létre, és nincs ami ellentartson. Ezt határozottan el akarta kerülni.

Ő ugyan azok közé a kevesek közé tartozott, aki egyedül állt fel belőle. Persze szülei igyekeztek segíteni, Eon Jin azonban még kicsi volt, Jeong Gyu pedig... hiszen tudjuk. Ahhoz, hogy erőre kapjon az kellett, hogy véletlenül meglássa szerelmét egy kávézóban, az ablakon keresztül, egy nővel. Félreérthetetlen helyzetben. Ez feltámasztotta benne a harcost, aki az utolsó lehelletéig kűzd. És aki végül mindig győz. Ez volt ő. Mindig. Félig tudatosan, félig tudat alatt hozzá fogott Jungkook visszaszerzéséhez. Viszont nem rohant, hiszen ő minden lépését többször meggondolta. És végül célba ért.

Most persze nem volt ilyen súlyos a helyzet, hiszen szereleme mellette állt, sőt kijelentette, hogy bár ő is nagyon szeretne gyereket, de ha nem jön össze, boldog lesz Taehyunggal anélkül is. Az idősebbik azonban bölcsen vagy ösztönösen tudta, hogy nem eszik ilyen forrón a kását. Rossz kedvének is az adott okot főként, hogy ő személyesen akarta maradéktalanul boldoggá tenni szerelmét a közös gyerekvállalással és az esküvővel, és most mindkettő erősen késlekedett. Nemcsak önmaga miatt volt türelmetlen, hanem kedvese miatt és kettejük kapcsolata miatt is.