Örök Kötelék {+18}

9.

Luke:
- A dalt, amit ma vettetek fel - pillant rám Violet -, te írtad?
Végül a délutáni program az lett, hogy eljöttünk Ashtonhoz. Ő eleinte valami rendes programot akart, de miután megtudtuk, hogy kábé az egész internet világa azon pattog, hogy vajon ki a lány, aki velünk lógott a strandon, jobbnak láttuk, ha nem nyilvános helyre megyünk. Ezen nem kellett sokat vitatkoznunk, ugyanis pont ez volt, ami sem Calum, sem én nem akartunk. Violet életébe a legkevésbé van helye a paparazziknak és a sok pletykának. Egész eddigi életében küzdenie kellett az életben maradásért és nem azért élte túl, hogy utána a további életét meg a reflektorfényben töltse. Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy ha velünk lóg, akkor nem maradhat ki az egész lesifotós, pletykás dologból, de azért jó lenne minél jobban megóvni ettől.
- Igen - bólintok halvány mosollyal. - Igen, a közelmúltban volt valami, ami nagy hatással volt rám - nézek mélyen a szemébe. - Ezért is szerettem volna tökéletesre.
Violet kék szemével az arcomat fürkészi, ahogy a pultnak dől. A többiek bent vannak a nappaliban, de Vi azt mondta, hogy szomjas, így kijöttem segíteni neki, mivel Ashton épp nagy játékban volt az xboxon. Megpróbálta lenyomni Michaelt, Calumot és Livet.
- Tökéletes - ismétli a lány. - Szerinted van olyan? Mármint... mindenki számára más a tökéletes, akkor meg tényleg létezhet egyáltalán?
- Talán nem - vonom meg a vállam. - De amikor az utolsó felvételt csináltuk, akkor én azt éreztem, hogy az tényleg tökéletes. Nem tudom megmagyarázni, csak volt egy érzés a mellkasomban, valami kellemes nyomás és az egész testem élettel telt meg. Egyszerűen csak éreztem, hogy az a tökéletes. A többiek csesztetnek, mert maximalista vagyok, de ez a dal tényleg fontos nekem.
Ha tudná, hogy mennyire fontos...
- Szerintem megérte - mosolyog rám kedvesen. - Nagyon szép dal és ha valami fontos neked, akkor azért küzdened kell. Még akkor is, ha mások piszkálnak vele - biccent a nappali felé a fiúkra utalva.
Hihetetlen, hogy Violet mennyire megértő és jó természetű lány. Csak két napja ismerem személyesen, de azon kapom magam, hogy az a gondolat lebeg a fejemben, hogy mégis hogyan élhettem eddig Violet nélkül. Bearanyozza a napom és valahogy melegséggel tölti meg a szobát, ha belép. Olyan kedvesség árad belőle, amilyet nagyon kevés személyben tud felfedezni az ember.
- Ezek szerint neked tetszett?
- Persze, gyönyörű és van mondanivalója. Szerintem hatalmas siker lesz, amikor kidobjátok. De biztos vagyok benne, hogy a srácoknak is tetszett, mégha be is szólogattak neked, amiért túl sokszor akartad felvenni. Amikor én elkezdtem a saját oldalam és boltom, akkor...
- Saját oldalad és boltod van? - szakítom félbe meglepetten.
- Igen - pirul el zavarában. - Vagyis az, hogy az én boltom, az túlzás. Anya nélkül nem jött volna össze ebből semmi. És alapból nem terveztem meg, hogy ez lesz belőle. Én csak elkezdtem egy oldal vezetését, hogy segítsek másokon. Az volt vele a célom, hogy azok, akik hasonló helyzetben vannak, mint én, vagy csak betegek, azok tudják, hogy nincsenek egyedül és hogy ettől még igenis lehet boldog életük. Úgy voltam vele, hogy maximum nem követ majd senki, vagy csak pár ember, de ha annak a párnak segítek, akkor már megéri. Tényleg ezért indítottam el ezt az egészet, aztán a követők kezdték el írni nekem, hogy miért nem bővítem ki mindezt, mert nekik jelképként még többet segítenének. Úgyhog, anyával kitaláltuk, hogy mi legyen. Semmi komoly igazából, csak bögrék, kitűzők, pólók, pulcsik, meg ilyesmik rendelhetők az oldalról, de az embereknek már ez is segített és nekem ez... Basszus! Hihetetlen jó érzés volt. És az a mai napig. Viszont amikor kitaláltuk ezt az egészet, akkor képes voltam órákat eltölteni azzal, hogy azt terveztem, hogy milyen legyen az oldal, hogy nézzek ki, milyen tartalmak legyenek fent és azokat hogyan alakítsam. Egy külsős személy biztosan azt hitte volna, ha lát, hogy egy idióta maximalista vagyok, de nem érdekelt, mert fontos volt nekem. Még úgy is, hogy eleinte értelemszerűen tényleg csak pár követője volt. Jó érzés volt segíteni másokon. Egyszerűen imádom olvasni a leveleket, hogy mennyit könnyít nekik az, hogy van ez az oldal. Olyan jó közösség jött létre, tudod? - csillan őszinte szeretet a szemében. - Igen, én nem néztem sorozatokat és nem mozgok annyira otthon a mai zenében, meg elszaladt mellettem az életem egy része a betegségem miatt, de már csak ezért is azt érzem, hogy megérte.
Csak állok és ámulok mindazon, amit Violet elmondott. Átment egy olyan dolgon, amit senkinek sem kíván az ember. Elvesztette az apukáját és ő is majdnem belehalt egy betegségbe, amiről igazából nem is tudják pontosan, hogy mi volt. Ez már önmagában is több, mint amit egy ember el tud viselni - nemhogy egy ilyen fiatal lány -, de a betegsége miatt élni sem volt ideje és ő mégis azt helyezte előtérbe, hogy másokon segítsen.
A mellkasomat forróság önti el, ahogy figyelem a Violet szemében csillogó fényt. Az anyukája szerint az volt angyal, aki megmentette Vi életét, de szerintem Violet az igazi angyal. Vagy legalábbis biztosan nem evilági. Ahhoz túl tiszta a lelke.
- Violet... - szeretném neki is elmondani, hogy mennyire fantasztikusnak gondolom őt, de egyszerűen nem találom a szavakat.
Valahogy nem tudom megfogalmazni azt, hogy milyen csodálatosnak látom.
Szerencsére Vi nem veszi ezt rossz néven. Sőt, ahogy farkasszemet nézünk olyan, mintha tudná, hogy mire gondolok és értené, hogy mit szeretnék vele megosztani. Az ajkaira úhabb mosoly gördül, majd finoman megszorítja a vállam.
- Aranyos vagy - teszi hozzá és az arca még pirosabb lesz. - Akkor... melyik szekrényben találom a poharakat?
Beletelik pár pillanatba, amíg rájövök, hogy szegénynek azóta sem adtam vizet. Túlságosan elkalandoztam vele kapcsolatban.
- Ohm, igen, a pohár - rázom meg a fejem és megköszörülöm a torkom, hogy összeszedjem magam.
Annyira ez nem jön össze, mint amennyire szerettem volna és mielőtt felfognám, hogy mit teszek, már mozdulok is, ahelyett, hogy válaszolnék neki a kérdésére.
Mivel Violet a pult előtt áll, nekem pedig kimegy a fejemből, hogy arrébb kellene tessékelnem, így amikor odalépek a megfelelő szekrényhez, olyan közel kerülök hozzá, hogy elakad a lélegzetem. A vaníliás illata belopja magát a pórusaimba, a testéből áradó melegség pedig az én procikáimat is felmelegíti. Ahogy lenézek rá, a tekintetünk megint összeakad és látom, hogy mekkorát nyel. Van valami furcsa vibrálás a levegőben. Nem tudom, hogy ő is érzi-e, de az biztos, hogy az én testemet bizsergeti. Violet összeakasztja a tekintetét az enyémmel és beharapja az alsó ajkát. Ha valamelyikünk előrébb hajolna, akkor összeérne a testünk.
- Bocsánat - nyögöm kihalkan. - Csak itt a pohár - biccentek a karom felé, amelyikkel elnyúltam mellette a szekrényhez.
- Se... semmi baj - habog, s látom a nyakán lévő érnél, hogy milyen gyorsan ver a szíve.
Az enyém is zakatol, hallom a fülemben, ahogy dübörög. Össze kell szednem magam. Szó szerint kényszerítenem kell magam, hogy elfordítsam a fejem és hátrébb lépjek.
- Ohm... parancsolj - adom oda a poharat neki. - Maradt a víz, vagy innál valami mást? - hátrálok a hűtő felé.
- Nem, jó a víz, köszönöm.
Biccentek, majd előszedem az említett italt, majd visszamegyek hozzá. Végül nem csak neki, hanem magamnak is töltök, mert a torkom annyira kiszáradt, hogy muszáj leszek valamivel megnedvesíteni.
- Köszi - emeli meg a poharát.
- Nincs mit - biccentek újra egy halvány mosollyal.
- Hát akkor én... bemegyek azt hiszem - kezd el bizonytalanul lépdelni a nappaki felé.
- Oké, mindjárt megyek én is.
Újabb biccentés. Nem tudom mi van velem, de olyan, mintha másra nem is lennék képes. Arra is alig tudom rávenni magam, hogy visszamenjek a hűtőhöz és betegyem a vizet. A lábaim mintha nem üzemelnének rendesen. Bemenni pedig még annyira sincs erőm. Teljesen legyengültem. Csak állok és figyelem az ajtót, amin Violet az előbb távozott. A pultnak kell támasztanom a csípőm, hogy legyen valami, ami megtart és nem hagyja, hogy a lábaim végleg feladják.
- Minden rendben? - jelenik meg Michael, majd kivesz egy üveg üdítőt a hűtőből.
- Persze - vágom rá, de a hangom nem olyan meggyőző.
- Történt valami? Violet is zizis, mióta visszajött - lépdel felém az arcomat fürkészve.
- Mi történt volna? - vonom fel a szemöldököm.
Igyekszem annyira laza lenni, amennyire csak képes vagyok jelenleg, de arra is kényszerítenem kell magam, hogy ne nézzek folyton az ajtó felé, hátha Violet visszajön és megint kettesben lehetünk. Basszus, csak pár napja ismerem személyesen, nem is értem, hogy mi volt ez a nagy feszültség, csak mert közelebb léptem hozzá.
A vonzalom pár pillanat alatt is kialakulhat. Rémlik, hogy néhány napja egy csajjal pár óra után bújtál ágyba?
A gúnyolódó felem természetesen nem bír csendben maradni.
- Nem tudom, ezért kérdezem - lép mellém és a csípőjét ő is megveti a pultnak. - Bármi, ami miatt Calum zabos lehet.
Például, hogy felmerült bennem, hogy megcsókolom Violetet? Nos...
- Csak beszélgettünk - vonok vállat és egyszerre lehúzom a vizemet, majd odamegyek a hűtőhöz újratöltésért.
- Csak beszélgettetek - ismétli és bár nem nézek rá, magamon érzem a tekintetét.
- Igen - bólintok mereven. - Elmesélte, hogy van egy oldala, amin a beteg embereknek segít. Remek lány, nem gondolod? - teszem vissza a vizet, miután öntöttem magamnak.
Valahogy ez a hűtő most nagyon érdekesnek tűnik.
- De, az biztos - löki el magát a pulttól, majd elindul vissza a nappaliba, de ahogy elhalad mellettem, megveregeti a vállam. - Majd szólj, ha szeretnél róla beszélni, haver.
Nem vette be a mesémet és ettől gombóc nő a torkomban. Felesleges tovább tagadnom, így megpróbálom lenyelni a gombócot, majd bólintok.
- Jó - nyögöm ki elhaló hangon, majd figyelem, ahogy bemegy a többiekhez.