Örök Kötelék {+18}

19.

Luke:
Úgy nyomom a gázpedált, mintha az életem múlna rajta.
Figyelmeztetnem kell magam, hogy lényegesen a sebességkorlát fölötti gyorsasággal megyek és kényszerítenem kell a lábam, hogy lejjebb jöjjön a pedálról. Magam elé kell motyognom a szavakat, hogy ne kezdjem el megint egyre jobban hajtani a kocsim, hogy minél előbb odaérjek Violethez. Valószínűleg, aki kívülről lát, azt hiszi, hogy telefonálok vagy, hogy megőrültem és magamban beszélek, de egyáltalán nem érdekelnek. Tudomást sem akarok venni a többi emberről jelenleg. Sőt, ami azt illeti, jelenleg szinte minden emberre dühös vagyok, amiért az a cikk és a rengeteg videó és kép kikerült rólunk a netre és különböző közösségi média felületekre. Jelen pillanatomban utálom a hírnevem és utálom, hogy ebbe Violetet berántottam, ahogy utálom azt is, hogy léteznek okostelefonok és internet.
Próbálom magamban tudatosítani, hogy a rajongók nem így látják ezt és emlékeztetem a józanabbik felem, hogy bármelyik másik nap mennyire szeretem őket és milyen hálás vagyok nekik a támogatásukért, de nem egyszerű erre fókuszálni, amikor láttam a cikket és az alatta lévő kommenteket. Már rég megtanultam, hogy nem szabad megnézni az emberek hozzászólásait, de nem bírtam magammal, mert tudtam, hogy Violet lesz a téma azok között. Voltak, akik kifejezetten kedves dolgokat írtak arról, hogy ha én boldog vagyok, akkor más nem számít, valamint olyanok is megszólaltak, akik kiakadtak azon, hogy nem hagyják békén a magánéletünket. De sajnos láttam azokat a kommenteket is, amik ismeretlenül szidják Violetet és olyan jelzőkkel illetik, amiket senki nem érdemelne meg.
Már maga a tény, hogy ez a hír megjelent, kiborított, de a tudat, hogy lehet, hogy Vi is látta a hozzászólásokat, egyenesen kikészít. Amikor Michael beküldte a csoportba a linket, levert a víz. Elképzeltem, hogy Violet valahogy megtalálja magányában otthon és teljesen összetörik, majd a kommentek még egyet pluszba belerúgnak. Aztán láttam, hogy Calum privátban írt nekem, hogy látta a cikket, Violettel van és majd ő ledobja a bombát, hogy ne véletlenül találjon rá a lány, ami egy kicsit megnyugtatott, mert legalább nem akkor látta, amikor teljesen egyedül volt, de nem eléggé. Abban a pillanatban, hogy elolvastam, elköszöntem a családomtól, kocsiba ültem, írtam egy üzenetet Violetnek, hogy úton vagyok hozzá és olyan gyorsan kezdtem hajtani, amennyire csak lehet. Sőt, az előbbi hirtelen észheztérésem szerint még gyorsabban is, de jelenleg egy esetleges gyorshajtás miatti büntetés érdekel a legkevésbé.
Már fájnak az izmaim, annyira be vannak feszülve, mióta megnyitottam a Michael által küldött linket. Beton merevnek érzem minden egyes porcikámat, attól tartok, hogy nem fogok tudni megmozdulni, amikor ki kell szállni a kocsiból. A szívem is ezerrel ver és visszhangzik a fülemben és az ujjaim már elfeherédtek, ahogy szorítom a kormányt.
Nem vagyok hülye, pontosan tudtam, hogy ha Violet és én ezt komolyan gondoljuk - márpedig én teljesen komolyan gondolom - akkor annak előbb vagy utóbb visszhangja lesz. Már akkor sejthető volt, amikor először találkoztunk vele, hiszen már aznap este megjelent néhány kép rólunk a vidámparkban és ez fokozódott a tengerparti látogatásunk után is. Viszont ez a mostani egy teljesen új fokozat. Nem elég, hogy mindannyiunkkal összefüggésbe hozták, de köztünk már szerelemről írnak, amikor szegény Vi még életében nem tapasztalhatott ilyesmit. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen randink volt, ahol csak kettesben voltunk. Az csodálatos volt, ez tény, nagyon jól éreztük magunkat és a tény, hogy kedvelem őt, csak még inkább megerősödött bennem, de ilyen szavakkal és érzésekkel dobálózni nagyon korai és erős. El sem tudom képzelni, hogy mindez hogyan is csapódhatott le Violetben. Az sem lepne meg, ha közölné velem, hogy többet nem akar találkozni velem ezek után.
Erre a gondolatra lefagyok, amikor leparkolok a házuk előtt. Ki kellene szállnom és valami csoda folytán még a betonmerev testem is engedelmeskedne, de a lehetősége annak, hogy Vi nem akar többet látni, újabb hidegzuhanyként ér a mai nap.
Úgy néz ki, hogy ez a napom erről szól.
Fájna, ha Violet így döntene. Nyilván megérteném, de biztos, hogy nehezen tudnám feldolgozni, hiába viszonylag friss még az ismerettségünk. Ahhoz Vi túl nagy hatással volt rám az utóbbi időben. Ő még csak nem is sejti, hogy mennyire naggyal.
Hirtelen eszembe jut, hogy nem is kérdeztem meg tőle, hogy akarja-e egyáltalán, hogy idejöjjek és ettől gombóc nő a torkomban. A tekintetem a házukra siklik. Lehet, hogy jobb lett volna, ha előbb rákérdezek arra, hogy vágyik-e a társaságomra, de bennem annyira túlnőtt a gondolat, hogy ezek után a karjaimba akarom zárni, hogy ez még csak meg sem fordult a fejemben.
De talán nem is kellett, hogy megforduljon. Ha ezek után elhajt, akkor is a szemembe nézve teszi meg, nem egy telefonon keresztül. Ahogy mondtam, fájni fog, ha így dönt, de legalább még egyszer láthatom előtte.
Idegesen a hajamba túrok, miközben leállítom az autót és ráveszem magam, hogy kiszálljak a járművemből. Muszáj vagyok látni őt. Csak egyetlen pillantás kell, hogy lássam, milyen állapotban van, ha az ölelés lehetősége nem áll fönn.
Ahogy az ajtóhoz érek, szinte ráfekszem a csengőre és addig nyomom, amíg ki nem nyílik a bejárat.
- Hogy van? - támadom le Calumot azonnal, minden köszönés nélkül, amikor kinyitja nekem az ajtót.
- Kisebb sokkban - szakad ki belőle egy mély sóhaj. - A nappaliban van, épp azt a teát issza, amit csináltam neki, hogy kicsit lenyugodjon.
Összeszorul a szívem a ténytől, hogy Violet ennyire kiborult. És látom Calumon, hogy ő is kivan ettől a helyzettől. Ha nem ismerném ezer éve, akkor is le tudnám olvasni az arcáról, hogy mennyire aggódik a húgáért.
- Te, hogy vagy? - kérdezem a szemébe nézve, mire ő megrázza a fejét.
- Szerettem volna annyira megóvni ettől, amennyire csak lehet. Persze tudtam, hogy hosszútávon biztosan nem lehet titkolni, mert ahhoz az kellene, hogy soha ne hagyjuk el a házunkat együtt, de nem így akartam ezt az egészet. És nem is úgy kellett volna közölnöm vele, ahogy azt tettem. Nem tudom... azt mondja, hogy megvan, de látom, hogy nem és ez engem is kiborít.
- Mondd csak... bemehetek? Láthatnám őt? - nyelek nagyot, hogy eltűntessem a gombócot a torkomból és közben finoman megszorítom Calum vállát, hogy jelezzem, őt sem hagyom magára ezzel.
- Persze, gyere be - lép el az útból, s szinte azonnal be is zárja mögöttem az ajtót, amint belépek.
Olyan, mint aki attól fél, hogy megint figyelnek minket és készülnek a lesifotók, ami sajnos akár jogos félelem is lehet.
Amikor belépek a nappaliba, Violetet a kanapén találom egy takaró alatt, kezében azzal az említett teával. Egyáltalán nincs hideg, sőt, nagyon is jó idő van, ő mégis úgy néz ki, mintha Kanadában lennénk már a novemberi hidegben és nekem ettől újabbat facsarodik a szívem. Az érkezésemre felkapja a fejét és halványan elmosolyodik, de ez a mosoly messze nem olyan, mint szokott lenni. Hiányzik belőle az őszinte, felszabadult öröm. A tekintete is ijedtséget és némi szomorúságot üzen. Legalábbis azt hiszem. Egy kicsit tartok tőle, hogy a saját érzéseim befolyásolnak és kék szemei azt tükrözik vissza, ami bennem kavarog. Bár inkább én legyek rossz állapotban, mint ő, sajnos van egy olyan érzésem, hogy jelenleg hasonlóan érzünk.
- Szia! - köszön halkan, amitől annyi erőt veszek magamon, hogy le tudjak ülni mellé.
- Szia! - fogom meg a szabad kezét, amivel nem a bögrét markolja. - Vi, én annyira sajnálom ezt az egészet. Nem lett volna szabad ilyen hülyének lennem, nem kellett volna felkérnem téged, hogy táncoljunk a szórakozóhelyen, hanem nyugton kellett volna maradnom. Figyelnem kellett volna arra, hogy ez milyen következményekkel járhat és...
- Én egyáltalán nem bánom, hogy felkértél arra a táncra - szakít félbe és finoman megszorítja a kezem, miközben ismét halvány mosolyra görbülnek az ajkai. - Nagyon jól éreztem magam aznap, jó volt veled és egy pillanatot sem bánok abból az estéből.
- De ha nem kérlek fel, akkor most nem lenne az a cikk és nem találgatna egy rakat ember arról, hogy mi folyik köztünk.
- Ez így nem igaz - biccenti oldalra a fejét. - Tudom, hogy már az első találkozásunk is okozott némi megjegyzést, képet és összeesküvéselméletet. Calum családjába kerültem, tudtam, hogy ez mivel járhat. Ahogy azt is, hogy az mivel járhat, ha összebarátkozom veletek. Te nem tehettél volna semmit ez ellen.
- Még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy levetetjük a cikket - szólal meg Calum a falnál, ahova támaszkodott, miután beengedett. - Tényleg csak egy szavadba kerül és valahogy elintézzük, hogy az a hír eltűnjön onnan.
- Már megbeszéltük, hogy az csak nagyobb felhajtást eredményezne - néz az egyik legjobb barátomra Violet. - Ráadásul, ami egyszer felkerült a netre, az ott is marad, teljesen soha nem lehet eltüntetni, ezt mindannyian tudjuk. Megvagyok, csak még fel kell dolgoznom ezt az egészet - vesz egy mély levegőt, de közben az a légvétel hallhatóan megremeg. - Éltem már át rosszabbat is.
Nem tudom, hogy hogyan tartja magát ennyire jól mindezek után, amikor az arcán egyértelműen látszik, hogy messze jobban megviselte őt ez az egész. Lehet, hogy Calum és miattam teszi ezt, de én nem akarom, hogy megjátssza előttünk magát.
- Vi! - fürkészem az arcát folyamatosan. - Nem kell tartanod magad előttünk. Kérlek, mondd el, hogy hogy vagy valójában.
Violet néhány pillanatig habozik, mint aki nem tudja, hogy tényleg kimondhatja-e, amit érez. Vagy mint aki nem tudja pontosan, hogy hogyan is érez. Végül nagyot nyel és mélyen a szemembe néz.
- Jól leszek - feleli remegő hangon - de ez az egész megijesztett - telnek meg könnyekkel a szemei. - Ez a magánéletünk és olyan szavakkal dobálóznak, amik... Luke, nagyon kedvellek, de a szerelem szó és hogy ennyire simán lefotóztak és lehozták egy egész világnak a hírt, én... ez ijesztő.
Fájdalom nyilall a mellkasomba attól, hogy így kell látnom őt. Bármire képes lennék, hogy neki könnyebb legyen, de valahol tudom, hogy teljesen erre még nekem sem lehet hatásom.
- Mit tegyek, hogy jobban legyél? Hogy segítsek? - kérdezem nagyot nyelve, mert a gombóc a torkomban erősen megmakacsolta magát.
- Magadhoz ölelnél, kérlek?
- Persze - csúszom közelebb hozzá és azonnal a karjaimba zárom, mire ő úgy bújik hozzám, mintha az élete múlna rajta.
- Calum, te is idejössz? - néz a még mindig falnál álló fiúra, aki habozás nélkül bólint és ül le Violet szabad oldalára, hogy onnan a karját simogatva támogassa a húgát lelkileg.