Örök Kötelék {+18}

12.

Luke:
- Gyere, ülj csak le - int Violet, amikor belépünk a szobájába, miután bemutatkoztam az anyukájának és váltottam pár szót Calum apukájával.
Egyébként nagyon kedves nőnek tűnik az édesanyja. Pár komoly szó után - miszerint vigyázzak a lányára vagy bajban leszek - átváltotta teljesen vidám, poénkodós nővé, aki örül, hogy megismerhet. A hangjából és a tekintetéből pedig csak úgy sugárzott a szeretet Violet irányába, aki egyébként teljesen az anyukájára hasonlít, leszámítva, hogy Violetnek olyan kék szeme van, mint a tenger, az édesanyjának pedig barna. Gondolom ezt az apukájától örökölte.
Nincs időm nagyon körbenézni a szobában, mert túl ideges vagyok és így szeretném minél előbb tisztázni azt, ami miatt itt vagyok, úgyhogy csak egy gyors pillantást vetek a falra, amin rengeteg kép van a kórházban Violetről és az anyukájáról. A torkomban egyre nagyobb lesz a gombóc, ahogy helyet foglalok az íróasztalnál lévő széken és a képek láttán megfacsarodik a szívem. Van, amin Violetből csövek lógnak ki, ő mégis mosolyogva néz a kamerába, ahogy az édesanyját öleli és vannak lényegesen vidámabb fotók, de a helyszín az mindegyiken ugyanaz és ettől fájdalom önti el a mellkasom. Senki nem érdemel ilyen sorsot, nem hogy Violet. Ő annyira tiszta és kedves és... csodálatos. Violet csodálatos lány, nem járt volna neki ez az évekig tartó küzdés.
- Külső szemmel nem a legvidámabbnak tűnnek a képek - szólal meg az ágyára ülve, amikor a tekintetem visszatalál az egyikre akaratlanul is -, de nekem sokat jelentenek és furcsa módon erőt adnak.
Nem tudom, hogy ki fotózta azt, de a képen Violet és az anyukája teljes átéléssel nevetnek valamin - ahogy nézem - a kórház kertjében. Ezen nincsenek csövek, nincs kórterem, sem kórházi ágy, csak a háttérben van ott az épület, ami miatt a helyszín mégsem teljesen más, de a képről így is a teljesen pozitivitás és boldogság sugárzik.
- Azt pont Calum apukája fotózta - mutat afelé, amelyiket nézek, amitől észbe kapok, hogy pontosan miért is vagyok itt.
- Ne haragudj, nem akartam bámészkodni - rázom meg a fejem, megköszörülve a torkom.
- Nem tettél semmi rosszat - ingatja meg ő is a fejét egy kedves mosollyal, de aztán komolyra vált és oldalra biccenti a fejét. - Minden rendben van, Luke?
- Persze - bólintok nagyot nyelve és idegesen a hajamba túrok.
Gáz, de jobban izgulok, mintha színpadra kellene lépnem, mert fogalmam sincs, hogy milyen reakciót kapok majd mindarra, amit mondani fogok. És a koncerteken nem egyedül állok a színpadon. Már nem mintha azt akarnám, hogy a srácok itt álljanak velem ebben a pillanatban, de ez is belejátszik abba, hogy tiszta ideg vagyok.
Violet percekig türelmesen várja, hogy teljesen összeszedjem magam és végre mondjak neki valamit - legalább egy nagyjábóli indokot arra, amiért itt vagyok -, de egy idő után megelégeli a hallgatásom és vesz egy nagy levegőt.
- Luke, történt valami?
Rájöttem, hogy kedvelem őt és szeretnék vele randizni, és ezt elmondtam a testvérének, aki nem mellesleg az egyik legjobb barátom. Vagyis akkor... igen?
Igen, határozottan igen, hiszen pontosan ezért vagyok itt.
Közelebb gurulok hozzá a székkel, majd megfogom a kezét és megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy ugyan meglepődik, de nem húzza el a kezét.
- Napok óta gondolkozom rajta, hogy veled beszéljek-e előbb, vagy Calummal és hogy egyáltalán mit mondjak majd, ha odajutok - ismerem be. - Végül ma Calumhoz mentem előbb, mert ő az egyik legjobb barátom és úgy éreztem, hogy közölnöm kell vele a szándékaim.
- A szándékaid - visszhangozza az arcomat fürkészve és ő is nagyot nyel.
- Igen - bólintok. - Tudom, hogy állati béna vagyok és azt is, hogy baromi hülyén tálalom a dolgokat... azzal is tisztában vagyok, hogy csak néhány napja ismerkedünk, találkoztunk, de nagyon kedvellek, Violet - mondom ki a lényeget, amitől a lány ajkai elválnak egymástól és a szemében megcsillan valami. - Nem tudom, hogy te hasonlóan érzel-e az irányomba vagy hogy érzel-e bármit, de azért jöttem, hogy elmondjam, hogy kedvellek és szeretnék randizni veled. Szeretnélek jobban megismerni és több időt eltölteni veled kettesben. Ebben nincs semmi kényszer, mondhatsz nyugodtan nemet, de...
- Nem mondok nemet - szakít félbe és az arca átvált halvány pirosba.
Hatalmas szikla esik le a szívemről, ahogy felfogom, hogy mit mondott az előbb és szerintem - bár őszintén nem vagyok benne biztos - egy megkönnyebbült sóhaj is kiszakad belőlem, ahogy elveszek a szemeiben.
- Nem? - kérdezek vissza, csak a biztonság kedvéért.
- Nem - rázza meg a fejét. - Én is kedvellek és... tagadhatatlan, hogy hatással vagy rám. Amikor a közelemben vagy, akkor jól érzem magam... biztonságban - süti le a szemeit zavarában, de az álla alá nyúlok és finoman visszavezetem magamra a tekintetét.
- Ez azt jelenti, hogy eljössz velem randizni? - simítom meg az arcát finoman.
Violet beharapj az alsó ajkát, amitől a pillantásom ösztönösen a puha párnáira siklik, de gyorsan leküzdöm magamban a vágyat, hogy megcsókoljam és visszanézek a gyönyörű szemeibe.
- Igen, elmegyek - biccent és megszorítja a kezem, ami még mindig össze van kulcsolva az övével. - De azt hiszem, hogy nem árulok el neked új dolgot azzal, ha azt mondom, hogy még soha nem voltam randin és semmi tapasztalatom nincsen.
- Nem fogok hazudni, Vi, biztos, hogy lesznek nehézségek - rázom a fejem halovány mosollyal. - A sok figyelem, ami a srácokkal ránk irányul, rád is fog és a készülő album miatt sok időt a stúdióban vagyok, de megígérem, hogy olyan könnyűvé teszem majd, amennyire csak lehet. És az összes időmet veled töltöm majd, amim csak van - cirógatom meg újra az arcát, mire ő beledönti az arcát a tenyerembe. - És nem lesz semmi kényszer, rendben? Tudom, hogy nehéz ennyire megbízni valakiben, de szeretném, ha nem félnél megosztani velem a gondolataid és az érzéseid, oké? - fürkészem folyamatosan az arcát, hogy lássam az érzelmeket, amik benne vannak és esetleg nem meri mondani őket.
Ez egy bizalmi pillanat, a reakciója rengeteg mindent elárulhat és igazán most dől el, hogy valóban rám bízza-e majd magát. Ez egy olyan embernek is nehéz, aki normális körülmények között nőtt fel, így el sem tudom képzelni, hogy Violet számára mennyire nehéz lehet, aki egész életében magára és az anyukájára volt utalva, miközben ki volt téve gyakorlatilag idegeneknek, akiken az élete múlt és akik nem mellékesen, egyszer lemondtak arról és róla. Ha valakinek ideje korán fel kell nőnie és megküzdeni majdnem egyedül egy betegséggel, annak biztosan nehezére esik csak úgy megbízni másban az érzelmeivel kapcsolatban. Ráadásul azzal, hogy Vi az egész eddigi életét abban a kórházban töltötte, tapasztalatilag is más ingerek élték. Egy kapcsolatban amúgy is ijesztő testileg is megnyílni és megnyilvánulni, nem hogy neki, akinek minden szinten én lehetek az első.
- De megígéred, hogy vigyázol majd rám? - kérdez vissza halkan, az arcomra simítva és a tekintetéből csak úgy sugárzik a sebezhetőség.
Gondolkodás és habozás nélkül bólintok.
- Mindennél jobban - ígérem, amitől kék írizeiben megkönnyebbülés csillan.
- Én pedig megígérem, hogy olyan őszinte leszek majd mindennel kapcsolatban, amennyire csak lehet. Feltéve, hogy te sem félsz majd megnyílni nekem - fürkészi most ő az én arcomat, de nekem nem esik nehezemre megnyílni, mert alapból is egy nyitott embernek gondolom magam és Violet az elműlt napok alatt is olyan bizalmi szintre került számomra, hogy szinte természetes az, hogy megosztom vele a gondolataim.
- Ez nem is kérdés - rázom meg a fejem határozottan és adok egy puszit nyomok a homlokára, amitől Violet még pirosabb lesz, s hogy elrejtse előlem a zavarát, az arcát a mellkasomba fúrja.
- Érdekes - szólal meg percekig tartó csend után, de nem hajol el, én pedig hülye lennék elengedni, így köré fonom a karjaim -, mielőtt először találkoztunk, aznap a mólón... akkor is veled álmodtam, azért is reagáltam úgy, ahogy. Azt mondtad nekem álmomban, hogy találjalak meg és menjek el hozzád - néz fel rám. - Nem hittem, hogy sikerül majd ezt a kérésed teljesíteni.
Az ajkaimra halvány mosoly szökik, ahogy elveszek a kék szemeiben. Nem tudom, hogy sorsnak vagy végzetnek vagy más dolognak nevezzem-e azt, hogy összehozott vele az élet, de az biztos, hogy baromi hálás vagyok ennek a valaminek. És annak is, hogy azzal, hogy szereplek az álmaiban és Calum bemutatott minket egymásnak, nem azt értem el, hogy Violet elmenekült előlem, hanem nyitott maradt az irányomban. Én az ő helyében fogalmam sincs, hogy hogyan reagáltam volna, ha a lány, akivel álmodom, egy olyan álom után, amiben arra kér, hogy találjam meg, hirtelen egyszer csak felbukkan és gyakorlatilag néhány nap alatt az állandó szereplője lesz az életemnek. De Violet nem menekült el. Bár az elején zárkózott volt és félénk, mégis valahol nyitott. Mert Violet ilyen, mindenkiben képes meglátni a jót és teljes kedvességgel fordul minden ember felé. Ezek is olyan tulajdonságai, amik nagyon tetszenek benne.
- Úgy tűnik, hogy az élet így is összesodort minket, hogy te nem hittél ebben - simítok ki egy kósza tincset az arcából, amitől az ajkai megindulnak felfelé.
- Igen - hajtaj vissza a fejét a mellkasomra. - Viszont... most ugye nem az jön, hogy le is lépsz, miután elmondtad a szándékaid és az érzéseid?
- Azt teszem, amit te szeretnél, hogy tegyek - simogatom a vállát, átülve mellé az ágyra.
- Akkor itt maradsz vacsorára? - néz megint fel rám, amitől egy pillanatra megáll a kezem.
- Már is bedobsz a mélyvízbe a szülői kajával? - vonom fel a szemöldököm mosolyogva.
- Nekem úgy tűnt, hogy anya kifejezetten kedvel, Calum apukáját pedig már ismered, szóval ez nem is igazi mélyvíz. Ha apukámmal kellene vacsoráznod, na az már lehet, hogy másképp alakulna, de így nincs mitől tartanod.
Nem sokat beszél az apukájáról, én pedig nem akarom faggatni, amíg magától nem mesél, kivárok. Így inkább csak bólintok egyet.
- Szívesen maradok.