Fehér Holló (Jikook)

Fehér Holló 30. fejezet

Hajnalodott, amikor Jimin szemei kinyíltak. A szíve megállíthatatlanul és fájdalmasan vert. A sötétben nem látta teljesen a mellette fekvőt, de hallotta a halk szuszogását. Óvatosan kelt ki az ágyból, hogy kimenjen a mosdóba, és a tükörbe bámulva nyugtassa le magát. Álmában újra átélte az előző este történteket. Yuint a fegyverrel a kezében, az elméjére telepedő gúnyos, fekete hollót, és az eldördülő lövéseket. Megmosta az arcát, hogy teljesen felébredjen, száműzve a rémálom utolsó pillanatait is.

Csendben ment vissza a szobába, de az ágy helyett az ablak előtt állt meg, és résnyire elhúzta a sötét anyagot, hogy kinézzen a zord világra. Minden fagyos volt odakint, de az ég meglepően tisztán ragyogott. Egy sötét felhő sem volt az égen, ami havat ígért volna, így láthatóak voltak az eltűnőben lévő csillagok. A nap első sugarai amik most hosszú idő után felbukkantak, szinte bántották a szemét.

Egy fekete autó gördült be a kapun, és állt meg a lépcső előtt. Yoongi szállt ki belőle, és sietős léptekkel ment fel a lépcsőn. A távolban épületek magasodtak, és kémények füstölögtek. Elmerengve figyelte a kinti hideg világot a benti meleg szobából.

- Nem tudsz aludni? - simult a hátának egy mellkas.

Jimin nem válaszolt, mert félt, hogy a hangja elárulja majd, ezért csak megrázta a fejét. Két kar ölelte át a vállánál, szorosan mégis gyengéden, hogy ketten figyeljék a reggel első perceit.

- Te jól vagy? - kérdezte meg végül Jimin is, amit tudni akart.

- Minden rendben. - suttogta a mély hang a fülébe, amitől rendszerint libabőrös lett, és rájött, hogy milyen szívesen hallgatná még napokon, heteken, éveken keresztül. Kook belecsókolt a fiú nyakába, majd a bőréből lélegezve ébredt fel teljesen. - Kicsit sajog a helye, de hamar elmúlik. Feküdj vissza nyugodtan. - mondta, reagálva a telefonjának a csippanására. - Nekem lassan mennem kell.

Jimin megrázta a fejét. - Inkább csinálnék valamit én is. Majd később lemegyek.

- Rendben. - sóhajtott Kook, majd elengedte a fiút, és a fürdőszobába ment. Jimin megigazította kicsit a ruháját meg a haját, és leült az egyik fotelba, hogy megvárja a férfit.

Jungkook percek alatt végzett a tusolással, és egy derekára tekert törölközővel lépett ki a fürdőből, majd sétált a szekrényhez, hogy felöltözzön.

Jimin a hátát figyelte, ahogy az izmok játéka szinte életre keltette a Kook hátán lévő madarat. A madár nyugtalanul verdesett a szárnyaival, mintha csapdába esett volna, és éppen ki akar törni, miközben a szemében düh csillant meg egy vízcsepp formájában.

Jimin levegő után kapott, és elfordult, hogy ne lássa a lelkiismerete által kivetített madarat.

- Megyek. - állt meg előtte Jungkook, és mire Jimin újra ránézett, egy fiatal, vonzó, életerős férfi állt előtte. Namjoon szavai jutottak eszébe a kórházból, amikor azt mondta, hogy „mindenki megkapja azt, ami neki jár". De ki az, aki eldönti, hogy kinek mi a jussa?

Jimin felállt és Kook arcára simította az egyik tenyerét. Lassan simogatta meg a borostás arcot, miközben a fekete szemeket figyelte, amik ezernyi kis csillagot nyeltek el magukba.

Jungkook is csak nézte az előtte álló arcát, amiről tisztán leolvasható volt a zaklatottság, amit betudott az este történteknek. Nézte azokat a mélybarna szemeket, amelyek, mintha segítségért kiáltottak volna. Ő pedig segíteni is akart neki, de fogalma sem volt, hogy mivel tehetné meg.

A pillanat lelassult, amikor elmerültek egymás tekintetében. A mozdulat is lelassult, amivel egymás felé közeledtek. Mintha féltek volna valamitől, mintha tartottak volna a másiktól, de egyikük sem volt képes arra, hogy távol tartsa magát a vele szemben állótól. Ajkaik óvatosan cirógatták meg egymást az első finom mozdulattal. Olyan finoman, mint amikor egy hópehely földet ér. Óvatosan, tartva attól, hogy mi várja a találkozásnál. Az apró sóhajok úgy simogatták az arcukat, mint az első, lágy tavaszi szellő, a még éledező zord világot.