Fehér Holló (Jikook)

Fehér Holló 33. fejezet

Emlékek...

Első felvonás

A legrégebbi emlékem talán az, amikor egy udvaron ülök, egy kút mellett, amiből csöpög a víz. De csak csöpög. Anyám hiába próbált egy ivásra elegendőt kisajtolni belőle, nem ment. Én azt hittem, hogy csak játszik és jókat derültem rajta, miközben ő is próbálta elviccelni a dolgot, majd máshonnan vizet keríteni. Már tizenéves voltam, amikor újra felrémlett ez az emlék, és én nagyon elszégyelltem magam.

Aztán van még olyan emlékem is, amiben anyám szépen felöltözik és napokra eltűnik, hátrahagyva engem abban a penész szagú szobában, ahol a vakolat már csak dísznek volt néhol a falon. Pár gyerek és egy másik nő társaságát élveztem azokban a napokban. Én jókat játszottam velük, és olyan gondtalannak éreztem az életet. Mindig kaptam enni, és néha még egy csoki is került a zsemle mellé. Akkor aztán nagyon örültünk, és vagy tíz kört futottunk körbe a szobában, mire kifáradtunk annyira, hogy lassan elszopogattuk a falatnyi csokit. Csak jóval később jöttem rá arra, hogy anyám olyankor hová tűnt el, és hogy a többi gyerek is ugyan azon a sorson osztozott, mint én.

Gyerekként ez nem érdekelt. Nagyban leszartam az ilyen dolgokat, mert nem gondoltam, hogy a lakótelepen kívül ahol éltünk, a világ lehet még szarabb, mint odabent.

Én tényleg azt hittem, hogy mindenki más is így él. Télen kicsit fázik az alig fűtött szobában, de akkor jobban összebújnak a másikkal, hogy melegítsék egymást. A víz mindenhol korlátozott, és csak akkor van bőséggel, ha esik az eső. De olyankor volt saját úszómedencénk, mert az a kis lapos rész az udvaron megtelt vízzel, és ha jó idő volt, akkor sárosra pancsoltuk magunkat. Tényleg azt hittem, hogy az étel nagy kincs, mert azt mondták, hogy vannak olyanok, akik ennyit sem kapnak. Ezért nem is panaszkodtam, ha csak két szelet kenyeret kaptam egy nap, meg egy almát, amit a nagyok loptak le egy fáról.

Az kicsit összezavart, hogy volt olyan időszak, amikor anya sok finomsággal állított haza. Volt benne hús, meg rengeteg cukorka. Még életemben nem ettem savanyú cukorkát, és nem is szerettem igazán, de olyankor mind megettem.

Így telt el a kisgyerekkorom nagy része. Egy mélyszegény, de annál boldogabb helyen, amit az otthonomnak hittem, és természetesnek vette. Nem tudtam, hogy abban a kinti elátkozott világban lehet könnyebb is, de azért valakinek mindig kemény árat kell fizetni.

Aztán egyszer csak csoda történt. Legalábbis számomra az volt, mert nem értettem semmit abból, ami körülöttem folyt. Anyám beíratott az iskola előkészítőbe. Reggel egy busz jött értem és a többi gyerekért, majd elvitt minket egy nem messze lévő, számomra hatalmas házba. Nem volt sok helyiség benne, de azok szépek és sokkal otthonosabbak voltak, mint amiben mi éltünk. A falakon rajzok voltak. Csak később, ahogy telt az idő, akkor tudtam meg, hogy azok számok és betűk. De voltak igazi festmények is a falakon, amiket mindig csodálattal néztünk, és később próbáltuk leutánozni a kis ecseteinkkel, amiket a nevelők adtak. Ott tudtam meg azt is, hogy van olyan ünnep, hogy karácsony. Ahogy azt is, hogy a gyerekek ilyenkor ajándékot szoktak kapni. Mi is kaptunk kifestő könyvet és színes ceruzákat. Az volt az első karácsonyi ajándékom, és én büszkén mutogattam otthon anyámnak, miközben ő könnyes szemekkel mosolygott rám.

Csak később, amikor érettebb fejjel visszagondoltam rá, akkor hasított belém a fájdalmas felismerés, hogy ő nem a boldogságtól sírt akkor, hanem a szégyentől, hogy ő ezt képtelen volt megadni a saját fiának. Azt is csak utólag tudtam meg, hogy miből is finanszírozta az oktatásomat. Csak utólag jöttem rá, hogy anyám azért a pénzért mit viselt el nap, mint nap, hogy végül én iskolába járhassak, hogy legyen belőlem valaki, és ne jussak arra sorsra, mint ő. Ilyen és ehhez hasonló nyomorban telt életem első hét éve.