Fehér Holló (Jikook)

Fehér Holló 31. fejezet

A Fészekben nagy volt a forgalom, mivel Jungkook, rögtön azután, hogy hazaértek, mindenkit mozgósított. Egész éjjel az irodában volt, és hol magából kikelve ordított, hol pedig csendben gondolkodott. Jimin, az éjszaka hátralévő részében a lépcső alján ült a korlátnak támaszkodva és kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Hobi és Tae ugyan odamentek hozzá, miután hazaértek, de nem reagált semmire. A reggeli órákban Jungkook is elment mellette, miközben telefonált, de rá sem nézett. Ha nem érzi meg a férfi illatát, talán ő sem vette volna észre őt.

Az egyetlen ember, aki megoldhatta volna a problémát, halott volt. Ahogy az anyja is. Emlékek százai özönlötték el a gondolatait a múltból. Sok mindent újra átélt és átértékelt, a szép emlékeken elmerengve pedig úgy érezte, hogy nem is akar visszatérni a valóságba.

Érezte, hogy zsibbadnak a lábai, hogy teljesen kiszáradt a szája, és ég a szeme, a nyilalló fejfájásról már nem is beszélve, de ő csak ült ott tovább, miközben néhány hangfoszlány eljutott a füléig. Senki sem állt meg mellette azért, hogy megkérdezze mi a baja. Talán azt hitték, hogy ismét bekattant valami nála, vagy esetleg alszik. Senki sem tudta, hogy a veszteség érzésével nem csak Jungkooknak, hanem neki is szembe kellett néznie, újra. Senki sem mondott neki pár együtt érző szót, vagy beszélgetett el vele, hogy lelket öntsön belé, pedig teljesen üres volt.

És ráadásul még nem is beszélt a Vörös Sárkányról a többieknek. Hogy többen állnak Daesoo mellet, mint azt gondolták volna. Akkor aztán tényleg elszabadult volna a pokol. Bár, azt így sem lehetett már visszatartani. Mind a két csoport erős volt valamiben, de volt valami, amiben a Mamba jobb volt jelenleg, és az nem más volt, mint a kegyetlenség. Nekik nem számított semmi, csak az, hogy elérjék a céljukat, mindegy, hogy mibe kerül. Ellentétben a Hollókkal, akik megfontoltan cselekedtek, nem hívták fel magukra a figyelmet, és megpróbálták továbbra is megőrizni azokat az eszméket, amiket még Seongmin hagyott rájuk, és ami Junseo halálával teljesen eltűnt. Még a bűnös lelkek is tudnak tisztességesen harcolni. De, Daesoo más volt.

Már a nap is feljött, amikor Jimin már annyira kába volt, hogy szinte nem tudott magáról. Csak annyit érzett, hogy valaki felemeli, majd leteszi. A lábáról levették a kényelmetlen cipőt, majd betakarták, és még utoljára egy ismerős illat vette körbe, mielőtt elnyomta volna a fáradtság.

Jungkook szobájában ébredt, egyedül. Felült és rápillantott a telefonjára. Mint kiderült már kora délután volt. Pár órára sikerült beájulnia. Még a szemeit nyitogatta, amikor nyílt az ajtó.

- Reméltem, hogy fent vagy. – mondta Kook halkan, mert látta a fiún, hogy abban a pillanatban kelt.

- Mik a hírek? – dörzsölte Jimin a szemét, a kérdés közben.

Kook az ablakhoz sétált, és kicsit elhúzta a nehéz anyagot, hogy valamennyi fényt beengedjen. - Holnap találkozom vele. – mondta higgadtan.

- Mi? – mered rá Jimin.

- Holnap találkozom Daesooval. – ismételte el még egyszer Jungkook.

- Önként akarod átadni neki magad? – fakadt ki Jimin. – Nincs az az isten, hogy túléld azt a találkozót.

- Tudom. – fordult felé Kook. – Éppen ezért nem is megyek egyedül. – mosolyodott el féloldalasan.

Jimin azonnal megértette, hogy ennek az egész cirkusznak hamarabb lesz vége, mint gondolta volna. – Mi a terv? – kérdezett rá.

- Tisztában vagyok vele, hogy előbb vagy utóbb totális háborút indítana ellenünk, amit mindenki megsínylene. – mondta Kook, miközben az ágy mellé sétált, onnan figyelte a fiút. – Így legalább nem hagyunk neki annyi időt a felkészülésre.