Bejárólány /SZÜNETEL/

Parte 24

Magány

A hétfőn történt beszélgetésem (Stefanoval és Amaliaval) óta már szerdát írtunk.

Eltelt egy nap, amióta kiderült, hogy pénteken Amaliaval, a seggfej bátyjával és Stefanoval vidámparkba kell mennem, miközben az utóbbival elvileg jó barátok voltunk, közben pedig már egy napja nem  beszéltünk.

Amióta kiborultam és megmondtam Stefnek, hogy közöttünk nem lehet semmi, azóta a fiú jobban tartotta köztünk a távolságot, mint azt én gondoltam volna. Került engem, úgy, ahogy én kerültem őt hétfőn. És ez rettenetesen rosszul esett. Utáltam, hogy amikor csak szembe találtam magam a fiúval, mindketten zavarba jöttünk, és Stef mindig kitalált valami ürügyet, amivel ellóghatott a közelemből. Lassan ott tartottunk, hogy a fiú már rám se nézett.

Nehezen vallottam be magamnak, de borzasztóan hiányzott Stef kedves mosolya, a viccelődéseink és csak szimplán az, hogy beszélgessünk.

Még csak két nap telt a történtek óta, mégis úgy éreztem már vagy ezer eltelt. Stefano nélkül a napok csiga lassúsággal teltek és a munkám végzése közepette nem volt senki se, aki úgy rám mosolygott volna, mint ő, hogy egy kicsit feldobja a napomat.

Magányosnak éreztem magamat ebben a nagy házban, és kissé elveszettnek. Most először, amióta itt voltam, úgy igazán szerettem volna hazamenni az anyukámhoz és a húgomhoz. Ők is hiányoztak.

Ma is még az ébresztőm csipogása előtt kinyíltak a szemeim és bár fáradt voltam, már nem tudtam visszaaludni. Ismét arról álmodtam, hogy Stefano a csillagos ég alatt csókol, aminek csak a gondolatára fülig elvörösödtem. Egyszerűen akár hogy próbáltam kiűzni a fejemből ezen gondolatokat. Nem ment. Kígyó módjára bekúszták magukat a fejembe és még álmomban is zaklattak. Így hát mondanom sem kell, de az elmúlt pár napban aludni se aludtam valami jól.

Végül kikeltem az ágyamból és komótosan készülődni kezdtem tudva, hogy egyébként még rengeteg időm van munkakezdés előtt. Miután rendbe hoztam a megjelenésemet, rendet raktam a szobámban is és az utolsó gyűrődést is elsimítottam az ágyamon, egy sóhaj kíséretében úgy döntöttem inkább megyek és besegítek a konyhában Maribellnek.

Az ajtó kilincsért nyúlva kitártam az ajtót, mire hirtelen lefagytam és meredten bámultam a velem szemben lévő ajtóra, ami szintén kinyílt és Stef lépett ki rajta munkaruhában, készen a napra.

Meglepetten pislogtam rá, amikor ő is észrevett és együtt bámultunk ledöbbenve a másikra.

Őszintén most mennyi esélye volt annak, hogy Stef és én egy időben nyitjuk ki az ajtót, amikor a munkabeosztásunk két teljesen más időpontban kezdődött?

Úgy tűnt nem csak én voltam aznap reggel ilyen szorgalmas korán kelő.

-Oh...izé bent felejtettem a kulcsomat.-lépett vissza gyorsan a szobájába majd már be is csukta maga mögött az ajtót és eltűnt a szemem elől.

Csak szomorúan meredtem a csukott ajtajára. Komolyan nem tudott meglenni velem egy légtérben?

Ennyit arról, hogy barátok maradunk akármi is lesz...

***

Az egész napom monoton és unalmasan telt. Konkrétan abból állt, hogy végeztem a dolgomat és kerültem mindenkivel a beszélgetést.

Ez a vacsoránál sem folyt másképp, amikor is már mindenki az étel vége felé tartott, és Carlos, a kertész már le is lépett a társaságunkból, miközben a  mindig jókedvű Delmar sztorizgatni kezdett.