Bejárólány /SZÜNETEL/

Parte 6

Végleg búcsú

-Mehetünk? -kérdezte Stefano tőlem, miután mindketten megittuk a turmixunkat. Én csak finoman bólintottam, majd ismét megköszönve Marinek a csodálatos italt felálltam a székemről és követtem az előttem ballagó sofőrt. Stefano a folyosóra ment, ahol a kijárat volt. Kitárta az ajtót és illedelmesen maga elé engedett, amit egy mosollyal viszonoztam.

Csöndben tettük meg az utat az autóig, ami kissé nyomasztó volt, de inkább halkan követtem a fiút és közben körül néztem a környéken. A kertnek ez az oldala is csodálatos volt. Nagyon szépen rendben volt tartva. Elképesztő volt.
Kb 3 perc múlva pedig még is érkeztünk egy hatalmas lapos épülethez, ami minden bizonnyal a garázs lehetett. Stefano elővett a zsebéből egy távirányítót, majd pedig egy gombnyomására elkezdett felnyílni a garázs ajtaja. A lélegzetem is elakadt a makulátlan állapotú járművek láttán. Összesen 4 hely volt, abból egy szabad volt, bizonyára Senor Fernández kocsija hiányzott. De attól bent állt egy fekete BMW terepjáró, egy kisebb szintén fekete Mercedes és egy... Úristen! Egy kicseszett limuzin! Nem volt olyan nagyon hosszú, de mégis csak egy limó volt! Hallottam hogy a Fernández család birtokolt egyet, de csak pletykának gondoltam. Hisz minek kéne egy limuzin nekik? De láss csodát az volt.

Na de a legviccesebb az egészben az volt. Hogy Stefano a limó felé vette az irányt.

Mikor még mindig csodálkozva bámultam, Stefano hátrafordult és elnevette magát az ábrázatomon. Erre gyorsan észbe kaptam és zavartan követni kezdtem. Idióta!

-Nem semmi, mi?!

-Hát csak még sose láttam élőben egy limuzint.-vallottam be, mire Stefano feloldotta a zárat.

-Hát akkor bemutatóm az én kis munka kocsimat.-tárta szét a karját, majd megpaskolta a motorháztetőt.

-Te ezzel közlekedsz? - bukott ki belőlem meggondolatlanul.

-Igen. Fernándezék szeretik a felhajtást.-eresztett meg egy félmosolyt, mire jó érzés fogott el. Tehát nem csak én voltam a családról ilyen véleménnyel. Ez megnyugtató volt.-Na gyere Senorita, pattanj be!-csengett vidáman a hangja, miközben kitárta nekem az ajtót. Annyira udvarias volt ez a fiú.

Nem sokkal később pedig már kint szeltük az utakat egy limóban! Jézusom...

-Mindig is itt laktál?-pillantott rám hirtelen oldalról. Most szólaltunk meg először mióta beültünk a kocsiba.

-Igen, az anyukám mindig is ide valósi volt. Na és te?

-Én 6 éves voltam mikor a szüleimmel ideköltöztünk egy messzibb nagy városból. A családom nyugalomra és egy csendes környékre vágyott. Na és mi lehetett volna ennél jobb mint Cadaqués.- nevetett fel.

Nekem pedig az jutott eszembe hogy tulajdonképpen nagyon el sem hagytam ezt a kicsiny kis várost. Persze kisebb koromban, mikor még apám velünk élt elmentünk más településekre kirándulni és az iskola is elvitt minket néha. De ezekre nem nagyon emlékeztem már. Azóta pedig ilyen apró szórakozásra nem volt pénzünk.

-Valóban.-adtam igazat neki.

-Nem is akartál elmenni innen soha?-ragadt rá a témára, mire elgondolkoztam.

-Talán néha igen. De az anyukámnak és a húgomnak jelenleg itt a legjobb.

-Van egy húgod?-kapta rám a fejét érdeklődően, mire elmosolyodtam a húgomra gondolva.

-Igen, Alisának hívják. Még csak 10 éves, de ő a világ legokosabb kislánya.-mosolyogtam büszkén.

-Nagyra hivatott?-kérdezte vigyorogva.