Bejárólány /SZÜNETEL/

Parte 18

Örömhír

Este kopogás nélkül rontottam be Stefano szobájába, aki az ágyában ülve döbbenten pislogott rám, de még a meglepett arca se tudod megzavarni, hogy elszégyelljem magam, amiért illetlenül, semmi jelzés nélkül rátörtem az ajtót. Ezeket a tényezőket akkor mind elengedtem, ugyanis majd kicsattantam a boldogságtól.

-Megjött!-kezdtem el vigyorogva ugrálni a fiú előtt, aki mosollyal az arcán kérdőn meredt rám.

-Micsoda?-sétált oda hozzám a boldog arcomat fürkészve.

-A fizetésem!-mutattam boldogan a telefonomra, ami egy SMS-ben értesített a bankszámlám gyarapodásáról.

-Na és? Megvagy elégedve?-vigyorodott el ő is, mire hirtelen ötlettől vezérelve Stefano nyakába vetettem magam, és szorosan átkarolva öleltem meg. Annyira boldog voltam!

-Else hiszem.-suttogtam a fülébe, mire Stef szorosan átfogta a derekamat és nevetve megpörgetett a szobájába. Egy sikkantást követően még szorosabban kezdtem el kapaszkodni belé, mire egy pörgés után végre letett. Örömmel vettem tudomásul, hogy az arcán is őszinte mosoly tükröződik. Értette a anyagi hátteremet és képes volt velem örülni, szánalom nélkül.

-Még szerintem sosem láttam ennyi pénzt.-nevettem fel a fejemet fogva. Kb tízszer újra olvastam az üzenetben szereplő számsort, hogy biztosan jól láttam-e. De egyszer sem tévedtem! Az új munkám eredménye ott virított nagy számokkal a számlámon. Ez az összeg pedig jóval felülmúlta az eddigi keresettemet, plusz az anyukámét is.

-Akkor szokj hozzá.-kacsintott rám-Na és mi lesz a sorsa az első fizetésednek?-kérdezte, mire elgondolkozva meredtem rá-Azt ne mond, hogy az egészet oda akarod adni a családodnak. Te is megérdemelsz valami kis jutalmat belőle.-ült vissza az ágyra Stef.

-Nem tervezem mindet odaadni anyának, mert nyilván kell, hogy legyen nekem is egy kis plusz pénzem, de nem akarok költekezni. Maximum veszek valami ajándékot a húgomnak, meg anyának vasárnap. Alig várom, hogy haza mehessek! Te tervezel valamit a hétvégére?-érdeklődtem.

-Most nem igazán.-húzta el a száját kelletlenül-Szerintem a villában maradok.-mondta mosolyogva, bár egyáltalán nem tűnt őszintének. Gondolkoztam, hogy megkérdezem miért nem megy haza, de nem akartam tolakodó lenni. Viszont elszomorított, hogy még az egyetlen szabadna9ján sem tud sehová sem menni.

-Ha gondolod...eljöhetsz velem.-nyögtem ki, mire Stef meglepetten felkapta a fejét.

-Köszönöm, de nem akarok zavarni...-utasított vissza udvariasan.

-Nem zavarnál. A húgom kedvel téged, az anyukám pedig biztos nem bánná.-mondtam, mire Stef zavartan elmosolyodott.

-Biztos?

-Igen!-bátorítottam, mire a fiú zöld szeme felcsillant.

-Akkor elvihetnénk a családodat az állatkertbe.-vetette fel izgatottan, mire most én voltam az, aki zavartam nézett rá.

-Az állatkertbe?

-Hát mondtad, hogy megakarod valamivel lepni őket. A húgod biztos oda lenne az ötletért.

-Igen, de...az állatkert nincs a közelben és akkor oda-vissza buszjegyet kéne vásárolni, ami kedvezményesen is drága. Nem is beszélve a belépő jegyről...-húztam el a számat fejben matekozva, miközben Stef hevesen a telefonját nyomkodta.

-Ha családi jegyet veszünk az állatkertbe olcsóbban kijövünk, a buszra meg nem kell költeni.-csekkolta le az interneten az árakat.

-Ezt hogy érted?