Bejárólány /SZÜNETEL/

Parte 21

Bűn

A pasizás sose játszott fontos szerepet az életemben. Míg a magamfajta lányok állandóan a fiúkról csacsogtak és folyton utánuk kajtattak, én ebből teljes mértékben kimaradtam. Nem izgatott annyira és nem is volt hozzá sosem időm és energiám.

Így aztán sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen dolog megtörténhet velem. Főleg pont most.

Egy pillanatra megszűnt körülöttem a külvilág és csakis Stefano ajkainak lágy érintését éreztem magamon. Furcsa érzés volt. Még sosem éreztem hasonlót, de mégis kellemesen bizseregtető érzés kapott el, ahogy Stef ilyen közel volt hozzám. A bensőmben valami furcsa érzés cikázott át, amit nem tudtam hova tenni.

De én csak álltam, mint egy nagy fatörzs és nem csináltam semmit. Egyszerűen lefagytam és mikorra az agyam felismerte, hogy mi is történik velem, hogy épp egy fiú próbálja csókra hívni az ajkaimat, addigra már a józan ész szabta korlátok megjelentek a fejemben és hatalmas piros fénnyel villogni kezdtek.

Olyan gyorsan léptem hátrébb Steftől, amennyire csak tudtam, majd teljesen lesokkolodva kikerekedett szemekkel bámultam a barátomra, miközben úgy kapkodtam a levegőt a rajtam eluralkodó pánik miatt, mintha lefutottam volna egy maratont.

Stef is zavartan és kicsit szétcsúszva túrt bele szőke tincseibe, miközben le sem vette rólam a szemét.

-Dreena...én...-kereste a szavakat, mire én csak a fejemet ráztam felé figyelmeztetőleg és felemeltem a kezemet.

-Ne! Én...nem...-akadt el a nyelvem zavartan, miközben azt se tudtam hova nézzek. A fejem lángolt és nem tudtam rendesen beszélni.-Ez...ez nem.-makogtam elfúlva, mire jobbnak láttam, ha inkább sarkon fordulok és elmenekülök az érzéseim és a problémám elől. Nem bírtam tovább ott maradni. Felkellett dolgoznom a történteket. Egyedül.

-Dreena, várj!-kiáltott utánam Stef, de én nem hallgattam rá. A sötétben botladozva berohantam a villába és vissza se néztem.

Kapkodva szaladtam be a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, ugyanis úgy éreztem nem kapok levegőt. Le kellett nyugodnom.

Idegesen erőltettem le a torkomon egy adag vizet, miközben minden másodpercben attól tartottam, hogy Stef utánam jön. Nem tudhattam nem-e akarja mindenképp megbeszélni a történteket, így a konyhában nem maradhattam. A szobámba se akartam bemenni, így egyetlen megoldásként kihúzódtam a hatalmas ebédlőbe, ahol minden nap étkezett a Fernández család. Ez valójában szabály ellenes volt, hisz nem tartózkodhattam a villában, csak ha dolgoztam, de nem érdekelt. Erre a napra már úgyis mindegy volt.

Az pohár vizem társaságában lekuporodtam a hűvös padlóra, miközben összekulcsoltam magam előtt a lábam és próbáltam lenyugtatni zakatoló szívemet.

Ez egy hatalmas nagy hiba volt.

Iszonyatosan haragudtam Stefre. Mégis hogy tehette?! Egy akkora hibába rángatott bele, ami tönkretehette mindkettőnket. Megrontott mindent. Ez a csók... Hatalmas hiba volt. Senorita Fernández külön szabályaként szerepelt, miszerint két alkalmazott nem folytathat egymással kapcsolatot. Az pedig, ami ma történt... Igenis kiverte a biztosítékot. Ezért...ezért kirúgás jár. Ha ez nem így, mondjuk fényes nappal történik meg, páros lábbal repültünk volna már a villából. Stef pedig tudta, mennyire fontos nekem ez a munkahely, sőt neki is! Hát nem ma mondtam neki, hogy minden ezen az állason múlik nekem! ? Hogy ez miatt nem bántam meg amit tettem! Tudta! Mégis belerángatott ebbe a helyzetbe. Ráadásul...barátok voltunk. Stef volt itt ezen a helyen az egyetlen támaszom. Nem veszíthettem el. Nem akarhatja ezt!

Mégis...nem tudtam kiverni a fejemből azt a bugyuta csókot. Sőt mit álltatom magam?! Az nem is volt igazi csók. Még csak vissza se csókoltam.

Egyértelműen ez volt életem első csókja és egyben a legbénább is...

Egy igazi katasztrófa vagyok. Valljuk be.

Ezeken agyaltam, miközben a nagy összeroppanásom közepette észre se vettem, hogy kinyílt az ajtó és valaki belépet az ebédlőbe. Már csak a mély hang volt, ami kizökkentett a gondolataimból.

Meglepődve pislogtam a fiúra, miközben azt sem tudtam hol vagyok.

-Tessék?-kérdeztem vissza, ugyanis semmit nem hallottam abból, amit az imént mondott nekem.

-Süket vagy? Mit keresel itt?-morogta a szokásos hangnemében, mire magamban csak jó nagyokat káromkodtam. Nahát már csak ez hiányzott az életemből. Aaron Seggfej Fernández.-Itt ülsz a sötétben.-hitetlenkedett rajtam, mintha kattant lennék, miközben feloltotta a lámpát, így mindketten jobban megtudtuk figyelni egymás vonásait. Aaron nyúzottnak és kimerültnek tűnt. A szeme alatt hatalmas karikák tátongtak. Valószínűleg nem tudott aludni. A tökéletes megjelenése most valahogy leolvadt róla.-Te veled meg mi van? Borzalmasan nézel ki.-vágta hozzám kicsit sem kedvesen, amivel megtette nálam a kegyelem döfést. Úgy éreztem ideje volt, hogy kimenjek a kertbe és elássam magam.

-Kösz.-mosolyogtam rá keserűen, miközben elindultam vissza az alkalmazottlakba, ahol a helyem volt. Nem akartam egy perccel sem több időt eltölteni Aaronnal. Ma nem voltam jó passzban és attól féltem elsírom magam, ha még egyszer hozzám szól.

Ahogy elsétáltam mellette összehúzott szemöldökkel értetlenül meredt rám, nem értette a reakciómat. De nem ez volt a legmeglepőbb. Hanem az, hogy nevetni kezdett. A kacaja betöltötte az egész ebédlőt, pedig egyáltalán nem volt hangos. Mélyen, de mégis bársonyosan nevetett. Egyszerűen tökéletesen.
De engem ez a hang csak feltüzelt. Az agyamat elöntötte a méreg és készen álltam teljes erőmből neki ugrani a fiúnak. Mégis hogy képzeli, hogy kinevet?

-Ennyire szórakoztat a megjelenésem?-fordultam vele szembe dühösen, mire a fiú pajkos mosollyal az arcán nézett vissza rám.

-Na tessék! Már azt hittem annyira kivagy, hogy be se szólsz.-fürkészett végig átható tekintetével, mire csak toporogni kezdtem. A tekintete...csak még idegesebb lettem attól, ahogyan rám nézett.

-Te élvezed ezt igaz? Hogy játszadozhatsz velem. -meredtem rá villámló szemekkel, mire csak elvigyorodott.

-Szórakoztató.-ismerte be, mire azt hittem menten neki rontok.

-Hihetetlen.-fújtattam a méregtől, ugyanis nem tudtam mi mást mondhatnék még erre. Ő volt Aaron Fernández. Akármit megtehetett.

-Tudom, az vagyok.-villantotta meg felém azt a bugyi letépős mosolyát, majd az ajtó felé intett-Ha már itt vagy. Hozz nekem egy üveg limonádét.-ült le az egyik székre kényelmesen elterpeszkedve, miközben egy szívdöglesztő mosollyal az arcán várta, hogy rohanjak és kiszolgáljam.

Csak egy édes mosollyal az arcomon sétáltam oda hozzá. Aznap este nem tudom mi szállt meg. Talán a sok esemény, de olyat tettem, ami egyáltalán nem volt jellemző rám.
Kihívóan Aaron vállára fektettem a kezemet, mire éreztem, hogy a fiú karja megfeszül alattam. Ekkor lentebb hajoltam hozzá, hogy a szemünk közel egy magasban legyen, miközben csak pár centire volt egymástól az arcunk.

-Ma szabadnapon vagyok.-ejtettem ki lassan és halkan a szavakat- Úgyhogy hozz magadnak.-bámultam bele mosolyogva a szemébe, majd sarkon fordultam és kisétáltam az ebédlőből egyenesen a szobámig tartva.

Végre a szobám nyújtotta biztonságban kifújtam az eddig bent tartott levegőt és elvigyorodtam magamban.

Kár, hogy nem láthattam Aaron Fernández fejét.

---------------------------
Halihóóó!
Itt is vagyok az új résszel, mint a villám.😆Legyetek rám büszke.🤭

Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek a részről? 🤔

Köszönöm a 14.6k megtekintést!❤️

Folytatást?