Bejárólány /SZÜNETEL/

Parte 10

Baj

Tajtékozva állt előttem Aarón, miközben folyt róla a víz, ami beterítette az uniformját. Rémülten bámultam a vizes ingére. Jaj, mit műveltem.

-Elnézést Senor! Nem volt szándékos.-kezdtem el szabadkozni, miközben a fiú kezében tartott kiürült vizes palackot bámultam, ami az összeütközésünk során kiömlött.

-Mégis mit képzelsz magadról, ha? Nézd meg miattad, hogy nézek ki.-dühöngött-Neked nem tanította meg senki, hogy nézz a lábad elé?-kérdezte, miközben a vizes ingét tapogatta-Bár mit is várok egy ilyentől.-mondta undokul, amit sokkal inkább magának mondhatott, de én attól remekül hallottam. Egyből felment bennem a pumpa, a szavai hallatán. Az egy dolog, hogy hibás voltam, de senki se beszélhet így rólam.
Mégis hogy képzeli?!

-Már megbocsásson, de maga is láthatta volna, hogy közeledem!-mondtam élesen, miközben furcsa volt lemagáznom a nálam pár évvel idősebb fiút. De hát ez volt az elvárás.-Nem kell így kiakadni. Ez csak egy egyszerű baleset volt. Úgy nyavajog itt, mintha lelöktem volna a lépcsőn. Menjen vissza a szobájába és öltözőn át. Ez csak víz, bizonyára van másik uniformja is. Amúgy meg az ilyenek, mint ÉN gondoskodunk arról, hogy önök megéljenek. Nélkülünk még az ételt se tudnák megmelegíteni.-vágtam oda indulatosan, de amint elhagyták a számat a szavak meg is bántam. Oh, ezért kifognak rúgni!

Láttam, ahogy Aarón meglepett arccal meredt rám. Bizonyára nem sokan akadtak, akik ki mérték osztani Rey Fernández fiát. Pont nekem kellett az egyik bátornak lennem. De valójában sajnos nem igazán nevezhettem magam bátornak. Amint Aarón arca elkezdett dühbe átváltani, gyorsan sarkon fordultam és elsiettem le a lépcsőn, mielőtt még közölhette volna, hogy kivagyok rúgva. Bár igazából ő nem bocsáthatott el innen, attól még az édesanyjának simán felvethette az ötletet. Nagyon nagy bajban voltam.

Félve siettem a konyha felé, miközben az agyam csak járt. Mégis miért nem tudom befogni a számat? Igazán megtanulhattam volna már, hogy egy senki vagyok, akit semmibe néznek, és nem fog senki, úgy bánni velem a munkahelyemen, mintha én is egyenrangú lennék velük, főleg az olyan gazdagok, mint ezek.
De annyira felhúzott a tudat, hogy ezt nem a szigorú tekintetű, rideg Senora Fernández teszi velem, hanem ez az elkényeztetett srác, aki konkrétan majdnem egy idős volt velem. Utáltam, hogy azt hiszi ő a világ közepe, mivel gazdag és jóképű. Ez ugyanúgy megtörténhetett volna az iskolában is, és ő akkor is így reagált volna. Mintha egy undorít kis haszontalan lábtörlő lennék a talpa alatt. Ezért kaptam fel úgy a vizet. De persze butaság volt.

Kétségbeesve masíroztam az alkalmazottlak étkezőjébe, ahol már, ahogy Maribell említette, Stef és Carlos reggelizett. Carlos biccentett egyet felém, míg Stefano kedvesen rám mosolygott, de mikor meglátta milyen arcot vágok, elszállt az öröme.

-Mi történt?-kérdezte közel lépve hozzám, hogy csak én halljam. Nyilván nem akarta, hogy Carlos is fültanúja legyen a mondanivalómnak.

-Valószínű ma már csomagolhatok is össze.-szorult el a torkom, miközben a családomra gondoltam. Ennyit arról, hogy segítek nekik. Elszúrtam.

-Hogy mi?-nézett rám aggódóan, és választ várt, mikor egy csengő hangja ütötte meg a fülünket. Mari egyből kikukkantott a konyhából és engem keresett.

-Dreena, téged hívnak.-tájékoztatott, mire görcsbe állt a hasam. Ki kellett mennem. Stef még vetett rám egy bátorító pillantást, mikor kiléptem a helységből, hogy a másik étkezőbe menjek. A hatalmas asztalnál, már ott ült szépen felöltözve, kifogástalan megjelenéssel a Fernández család. Az asztal végén, a családfő foglalt helyet, akit most volt alkalmam először közelebbről megpillantani. Mellette ült jobb oldalt a felesége, aki mellett pedig  a kis Amaya. Szembe vele a nővére. Az apa és Amalia között üres hely tátongott. Aarón még nem érkezett meg. Kissé fellélegeztem, hogy nem látom a fiút. Így még nem mondhatta el a történteket az anyjának.