Bloodline (Vérvonal)

XVI. fejezet - Türelem reményt terem

Másnap reggel arra keltem, hogy anyu az ágyamban ült nem messze tőlem. Végigsimítottam a hátán, mire ő felkapta a fejét a kezében tartott fényképről.
- Jó reggelt drágám! - köszöntött mosolygósan. Mintha nem aggasztaná ami apuval történik. De azért láttam rajta az igazat.
- Meg fogjuk találni aput! Ígérem! - biztattam, azzal átöleltem.
- Igen, tudom...kincsem....tudom ...csak nehéz belegondolni, hogy bármi történhet vele odabent, és egyelőre csak tétlenül állunk. Ez nem vall rám. Sem Freyara, sem a többiekre. De nem akarom azt sem, hogy bármekkora felelősség háruljon rád, vagy a többiekre az osztagból.
- Anyu! Nyugi! Elbírok a felelősséggel! Tudod, hogy a Mikaelson-ok a legjobbak! Mint az összetartásban, mint a türelemmel kivárt győzelemben.
- Tudom...persze ...el is tudom hinni, csak....mégis....
- Meg tudlak érteni. - bújtam a vállára. - Gyere! Csinálok valami finomat reggelire! - mosolyogtam rá, ezzel kissé feloldva a hangulatot.
- Menjünk! - egyezett bele végül. A konyhába érve előkaptam a lisztet, a tojást, a cukrot, és egyebeket, amik a palacsinta tésztába kellenek, azzal nekiláttam a sütésnek.
- Mindenki benne van a palacsintában? - kiáltottam ki a kérdést, amire az azonnali igen, bármikor és jöhet válaszokat kaptam. Fél órán belül már az első palacsintát dobtam profi mozdulattal a levegőbe. Amint kész lett a kívánt adag finomság, egy tálba téve kivittem, a már megterített asztalra. Helyet foglaltunk, azzal nekiláttunk az évesnek.
- Hű Hope! Ez mennyei! - ízlelte meg a híres Mikaelson palacsintát Rose, és Jo.
- Ha tudnátok milyen a gofrija? Tyű! - büszkélkedett a tudásommal Liz.
- Bizony. Egy kész szakács a csaj! - erősítette meg Freya és Rebeca. Én a dicséretek ellenére, csak egy mosolyt tudtam kicsempészni magamból, ugyanis  még mindig aggódtam, és kissé furcsálltam, hogy a többiek nem éreznek így.
- Akkor mi lesz apuval? - dobtam be a kérdést, amire mindenki felkapta a fejét.
- Ne aggódj Hope! Kiszabadítjuk, amint lehet! - nyúlt át a kezével a velem szemben ülő Elijah. Mire mindenki egyetértve bólogatott.
- De....meddig kell még tétlenül ülnünk? - robbantam ki. A házban a lámpák inogni kezdtek, a fény pedig egyre jobban pislákolt, mint egy áramszünetnél. A tárgyak sorra estek le a polcról, amit egy viszonylag nagy erő kirobbanás követett, mely mindenkit ellökött. Mint egy nagy időzített bomba. Amint a jelenség véget ért. Ilyedten a többiekre néztem, azzal kifutottam a házból. Mi volt ez? A düh beszélt volna belőlem? Vagy mi? Ekkor megjelent a hátam mögött Liz.
- Hope! Jól vagy? Csupa ideg az egész lényed!
- Félek Liz! Aggódok, hogy bármi....szó szerint bármi történhet az apámmal, és mi csak itt ülünk, és várjuk a szörnyet! - nyíltam meg neki.
- Van egy ötletem! - húzott magával.
- Hová megyünk? - kérdeztem, miközben felvettem a tempót.
- Meglátod. - mondta, aztán pár percen belül megállt egy kisebb tisztáson.
- Sikíts, amilyen hangosan csak bírsz! - kaptam az utasítást.
- Mi? - néztem rá kérdőn újfent.
- Csak tedd amit mondtam! - kaptam a kicsit sem okosító választ. Gyanakvó fejjel néztem szét magam előtt, azzal egyszer csak....kijött belőlem minden! Teljes torkomból sikítottam, mire a földön lévő összes ág, és levél a magasba emelkedett. Amikor úgy gondoltam elég gőzt kiengedtem, abbahagytam a sikítást, és Lizhez fordultam.
- Ez jól esett. - ismertettem vele az állapotomat.
- Reméltem, hogy így lesz. Te egy időzített bomba vagy, Hope. Amikor ideges vagy, vagy bármi ilyen problémád van, erre vagy képes. - mutatott a már nem lebegő pálcák felé.
- Tehát ne nagyon boruljak ki...ugye?
- Valahogy úgy...igen....Légy türelemmel Hope! Megígérem, hogy megtaláljuk az apádat! - ölelt át.
- Jó...legyen...de szólok...nem tudom, mennyi másodperc múlva robbanok megint! - kacsintottam rá, amit a hazafelé vezető úton járkálás követett. Hazaérve elmagyaráztuk a történteket, amire mindenki kissé csodálkozva fordult felém, de megértették, és a vége egy hatalmas ölelés lett. Úgy éreztem, a türelem az egyetlen dolog, ami reményt nyújthat nekem az elkövetkező időben.