Bloodline (Vérvonal)

I. fejezet - 2010. aug. 24.

Kegyetlen öldöklés. Bujdosó családok. Harcoló felek. Önfeláldozó szülők. Csak ezekről esett szó akkoriban. Vámpírok boszorkányok ellen. Mi vezettünk. A kegyetlen, és vérszomjas gyilkosok. De aztán....a saját titkosfegyverünket fordították ellenünk. Ha arra gondol a mai gyerek, hogy a boszorkány egy megtörhető bűbájjal harcoló, vasorrú nőszemely, akkor el sem tudja képzelni, mekkorát is téved....egy olyan átokkal sújtották akkoriban a többi vámpírt, ami egy életre elrejtőzésbe küldte őket. Én és a nővérem egy darabig túlélők voltunk....de egy boszorkány ránk talált a rejtekhelyünkön, így a nővérem bennebb lökött az alagútban, ezért pont nem látott meg a boszorkány....a nővéremen csattant az ostor....mukkani sem tudtam annak ellenére, hogy előttem hurcolták el a testvéremet....Körül-belül 3 órán át hallgattam a harc áldozatainak rémisztő sikolyát.... Már azt hittem, hogy sosem lesz vége, amikor..... feltárult fölöttem a rejtekhelyem csapóajtaja. A nagybátyám Will állt az ajtóban.
- Gyere! Tűnjünk el innen. - mondta, azzal kihúzott az alagútból. Mielőtt még tovább mesélném... bemutatkoznék. A nevem Hope. A Mikaelson család legifjabb leszármazottja. Az apám Klaus Mikaelson és az anyám, Hayley Marshall már valószínűleg meghaltak a csatában. Bár a nevem reményt jelent, nekem mégsincs reményem vetve ebbe az egész helyzetbe.
- Hol vannak? - tettem fel a kérdést futás közben.
- Kik? - érkezett válasz helyett egy újabb kérdés.
- Az apám meg az anyám! - vetettem ki magamból.
- Kérdezd a nagynénédet! - kaptam a választ.
- Mégis hova viszel?
- Mivel te vagy a legfiatalabb Mikaelson leszármazott, biztonságba.
- Dehát olyan hely nincs is. Főleg nem mostanában.
- De te a Mikaelson család tagja vagy. Neked jár a legnagyobb védelem. Talán majd te fogod újraéleszteni az őseink erejét.
- Én? Mégis mit tehetnék? Nem vagyok az anyám. Neki különleges képessége van ....nekem viszont....
- Majd a te erőd is kibontakozik! - fejezte be a párbeszédet. Egy erdőbe értünk, ahol viszonylag távol kerültünk a csatától.
- Itt várj, amíg a nagynénéd ide nem ér! Világos? Egy rossz mozdulat is halálos lehet!
- Értettem! - válaszoltam, de ekkor már el is tűnt.
Na szuper....egyedül vagyok egy sötét erdő kellős közepén, ráadásul nem több, mint 10-12 kilométerre a háborútól. Ekkor egy hang szólalt meg mögöttem.
- Hope Andrea Mikaelson!
- Freya? - fordultam hátra a nagynénémre tekintve, akiről bizony ma sem mondható el a 500+ év.
- Gyerünk! Gyorsan! - intett egy fa törzse felé.
- De mégis hova? Nem vagyok szellem!
- Igen, tudom! Csak bízz bennem! - mondta, azzal elindult a fa törzse felé. Követtem őt a törzs mélyére. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott. A legnagyobbat azon néztem, hogy egy elég méretes szoba volt bent. Kicsi mécses szerűségek lógtak a plafonról.
- Hol vagyunk? - kezdtem a kérdés sort.
- Mint látod, egy fában. - mosolyodott el.
- Jó, az oké, de mit keresünk itt?
- Semmi különöset....egy ékszert, ami egyrészt megvéd az elégéstől odakint nappal, másrészt pedig az erődet fogja őrizni.
Egyre jobban érdekelt a dolog.
- De nekem nincs erőm.... Már Will bácsinak is mondtam..... Nem az anyám vagyok!
- De épp úgy egy Mikaelson vagy. És a Mikaelson-ok mindegyike birtokol valamilyen erőt. Csak mivel még 10 éves vagy, valószínűleg még nem bontakozott ki.
- Miért zárja ki egymást a kettő?
- Erről majd inkább Rebeca-t vagy Elijah-t kérdezd.
- Ők kik? - húztam fel a szemöldököm.
- Ők is családtagok, csak ők éppen egy másik várost védenek a boszorkányok csapataitól. Nincs honnan ismerd őket.
- Értem. - mondtam beletörődve a választ nem kapásra. Egy órán keresztül keresgéltünk, de semmi.
- Valahová ide tettem pedig. - mondta csípőre tett kézzel Freya.
- Itt kell lennie valahol. - biztattam, majd helyet foglaltam egy fotelben. - Áu!! - kiáltottam fel, majd egy nyakláncot húztam elő magam alól.
- Megtaláltad! - örvendezett.
- Ez lenne az a hiper szuper varázs nyaklánc? - néztem furcsállóan az ékszerre.
- Ez hát! - mosolygott rám kajlán.
- És most hogyan tovább? - kérdezősködtem tovább.
- Csak bízz bennünk!