Bloodline (Vérvonal)

XXII. fejezet - Rég elveszett családtag

Freya hangja meglepően hangzott. Elhaló volt. Egyedül ő állt ott. A többieknek nyoma sem volt.
- Mi történt Freya? - futottam oda hozzá átkarolva.
- Visszatért! Vigyázz Hope! Nem tudhatod, kiben bízhatsz!
- Ki tért vissza? Nem értem!
- Ma....ma..ya....mi...mika.... Mikaelson! - mondta ki, ezután elkezdett eresedni az arca, majd szürke színt öltve, lehunyta a szemét.
- Neem! Freya! Hallasz? FREYA!! - próbáltam feléleszteni, de amikor kivetettem a gyógyító bűbájt, ellökte valami. Nem sikerült semmit sem tennem. Felfektettem az ágyra, majd bevontam egy határbűbájjal. Ez legalább működött.
- Esküszöm, addig éljek, megölöm, aki ezt tette!
- Ki lehet ez a Maja Mikaelson? - kérdezte Lizzie.
- Egy családtag, de nem rémlik. És egyáltalán hol vannak a többiek?
- Fogalmam sincs! De majd kitalálunk valamit! - ölelt át.
- A bemérőbűbájt még nem próbáltam, de nem hiszem, hogy működik...mindenesetre megpróbálom... - mondtam miközben elindultam egy szekrény felé. Leemeltem egy kis erekje szerű szobrocskát, majd kis idő múlva kivetettem a bemérőbűbájt. Ám ekkor egy meglepő dolog történt. A térképen elindult a vonal.
- L... Lizzie! Működik! - fordultam mosolyogva Lizzie felé.
- Akkor mire várunk? - kérdezte kifelé indulva.
- Remélem nem lesz baja.... - néztem vissza a kanapén fekvő Freyára.
- Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz! Gyere! Induljunk! - mondta, azzal nekivágtunk, hogy megkeressük a többieket. Kb. 7 óra gyaloglás után, a vér a térképen megállt. Egy palotának nevezhető építmény előtt álltunk.
- Na jó....öhmmm....ki kopog? - kérdezi enyhén kacagva Lizzie, persze ironikusan.
- Megyek én.... - válaszoltam vállalkozó szellemmel. Elindultunk a bejárati ajtó felé. Bekopogtam, de nem jött válasz.
- Egyre jobb esküszöm!
- Ssshh! Nem tudhatjuk ki van itt! És azt se feledjük el, amit Freya mondott.
- Mármint?
- Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk! - mondtam, de ekkor kinyílt az ajtó. Egy vörös hajú, elegánsan öltözött nő állt ott.
- A... Aurora? - néztem rá hatalmas, meredt szemekkel.
- Hope! Nem tudod elképzelni sem, mennyire örülök nektek! Gyertek! Gyorsan! - invitált be.
- Hol vannak Rebeca-ék? A bemérőbűbáj ide hozott!
- Ez az egyik probléma. Kövessetek! - mondta, azzal a nappaliba vezettet.
- Jézusom! Mi történt velük?!
- Ezt szeretném megtudni én is! Így találtam rájuk.
- Volt még ott valaki?
- Volt. Egy lány. Kb olyan 1-2 évvel idősebb, mint te. Azt mondta, a boszorkányok örökké fizetni fognak. Még jó, hogy mondtam neki, hogy jómagam is vámpír vagyok.
- Dee....kamuztál! Ugye?
- Hát ne legyen a nevem Aurora De Martel kedvesem!
- Szintúgy Hibrid mi? - tette fel a számomra egyértelmű kérdést Lizzie.
- Pontosan!
- De várj...hogyan szabadítottad ki magad Malivorból?
- Ez egy igen hosszú történet. Apád gondolom mesélte, hogy összefutottunk odabent.
- Így van...mi közöd van Malivorhoz?
- Drágám...erre már rájöhettél volna...épp úgy veszéllyel van rám az a lény, mint rád, vagy a kis barátnődre.
- Értem....de akkor valaki...bárki.... megmondaná, hogyan győzzük őt le????
- Nos én egy lépéssel előtted járok! Van egy dolog, ami végezhet vele. De inkább más megoldást keresek!
- Jajj Aurora! Ne idegesíts! Mi az a dolog?
- Hát...annyiból áll, hogy.... öhmmm....hát...tribriddé kell válj!
- De abba belehal!
- Nem ő....az érzései...- világosította fel Lizzie-t Aurora.
- Tehát nem lesz emberségem....ez nem nagy cucc!
- Ó de..de..nagyon is az, Hope! Nem fogom hagyni, hogy érzések nélkül, fejvesztve gyilkolássz mindenhol, amerre csak jársz, mindazt úgy, hogy nem érdekel! - vágott közbe Liz.
- Pedig muszáj lesz! Max bezártok valahová, amíg visszajön!
- Nem ilyen egyszerű az Hope. Ha így lenne, sem tudnám, mennyi időbe telne, míg visszatér. De így, hogy az sem biztos, hogy kikapcsolva marad, vagy sem, abszolút nem engedhetem meg!
- Majd kiderül! Addig is tudjunk meg többet erről az egész módszerről! Nincs vesztegetni való időnk! Ha az kell, hogy tribrid legyek, akkor az leszek és kész! Nem nyitok vitát! - mondtam ki nyíltan, azzal elindultam a nappali másik végében lévő könyvtár részhez. Lizziék követtek, majd mindhárman helyet foglalva nekifogtunk a nagy kutatásnak. Nem fogom hagyni, hogy a szüleim, a családom egy idegesítő, kis pattogi szuroktócsa miatt aludjanak Csipkerózsika szintű álmot. Semmi nem tudott megállítani, semmi nem is tud megállítani, és soha, senki, semmilyen körülmények között nem is fog tudni megállítani, ha a családomról, vagy a szeretteimről van szó.