Vincenzo Cassano POV
Minden egy évvel ezelőtt kezdődött. Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon az volt-e az a bizonyos nap, amikor megpecsételődött a sorsom és minden elindult lefelé azon a bizonyos lejtőn. Talán akkor volt, de az is lehet, hogy csak akkor mikor az első kísérlet sikertelenül végződött.
Csak egy esélyt akartam, egy lehetőséget, hogy könnyebben leszámoljak a család ellenségeivel. Meg se fordult a fejemben, hogy rosszul sül el a dolog. A legtöbb, amíg eljutottam, hogy nem fog sikerülni semmi. Viszont a gépek azt mondták, hogy valami történt, csak a végeredmény volt láthatatlan. Ezért is kezdtem el kerestetni a világ minden táján.
Nem volt egyszerű dolgom. Fogalmam sem volt mit keresek. Annyit tudtam, hogy valamit, ami furcsa, valamit, ami egy bűnügyi lángelmére utal, valamit, ami nem evilági. Aztán meg is találtam. A Bűntények Ura, de persze a dolgom nem lehetett egyszerű, mert sose lehet az. Ez a személy, akárki is legyen ő. Úgy eltűnt a szemem elől, mintha nem is létezne és minden közeledésemet elutasította.
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Elakadtam és ezen kicsit se segített, hogy meg kellett jelennem bizonyos eseményeken, hogy tárgyalnom kellett emberekkel, akiket legszívesebben a hátam közepére se kívántam. Így találtam magam szemtől szemben William James Moriarty-val és Sherlock Holmes-al.
A tőlük kapott boríték tartalma viszont a csontjaim mélyéig megrázott. Nem akartam hinni a szememnek, amikor elolvastam a leveleket. Meg akartam találni a Bűntények Urát, de ő volt az, aki végül egy halvány mosollyal kinyújtotta felém a kezét. Aztán ott volt a hajósüllyesztési kísérlet és egy új fenyegetés, egy ismeretlentől.
Ez volt az, ami rávett, hogy beleegyezzek az ajánlatba, amit a Bűntények Ura adott nekem. Így lehet, hogy most fel-le járkálok az irodámban és várom azt a férfit, akit a Bűntények Ura küld, hogy megbeszélje velem az ajánlatának részleteit. Ha őszinte akarok lenni, már napok óta ideges vagyok ez miatt a találkozó miatt, de hát nincs mit tenni, ez egy elkerülhetetlen találkozó. Ki kell iktatni ezt az ismeretlen támadást, akármi is legyen az ára.
Teljesen elmerülök a gondolataimban. Vajon könnyen megegyezünk? Vajon megfenyeget? Vajon meg kell fenyegetnem? Annyi kétség van a fejemben, hogy azokat már én sem tudom hova tenni. Végül mély gondolataimból egy kopogás éles hangja rángat ki. Azonnal az ajtó felé fordulok, mély levegőt veszek, nagyot nyelek és lassan odalépek az ajtóhoz.
- Jó napot, uram. Kérem jöjjön beljebb. - Invitálom be a barna hajú és zöld szemű úriembert az irodámba, miután kinyitottam az ajtót neki.
- Jó napot. Köszönöm. - Biccent egyet a férfi, ahogy nyugodt léptekkel besétál a szobába.
- Foglaljon helyet. - Intek neki az egyik fotel irányába.
- Köszönöm. - Mosolyodik el, ahogy leül a fotelbe és olyan nyugalommal helyezi magát kényelembe, hogy attól nekem feláll a szőr a hátamon. Mégis ráveszem magam, hogy én is helyet foglaljak.
- Vincenzo Cassano vagyok, maga pedig? - Mutatkozom be, majd kérdezem meg az ő nevét.
- Albert James Moriarty a szolgálatára Mr. Cassano. - Biccent egyet, ajkain egy félmosollyal.
- Maga is Moriarty? - Húzom össze a szemeimet.
- Hárman vagyunk testvérek. - Mondja teljes nyugalommal. - Viszont én nem ez miatt vagyok most itt. Van egy ajánlatunk a maga számára és úgy értesültem, hogy elfogadta azt. - Magyarázza.
- Így van. Ezt az új fenyegetést nem hagyhatom figyelmen kívül. - Szorulnak ökölbe a kezeim.
- Valóban aggodalomra ad okot. - Mondja nyugodtan. - Szóval Mr. Cassano van pár dolog, amit tisztáznunk kell, mielőtt rátérhetünk a lényegre.
- Igen. - Helyeselek. - Először is azt szeretném tudni, hogy lehet, hogy nem hallottam magukról mostanáig semmit? - Tudakolom, ő pedig csak mosolyog.
- Mert pár hónappal ezelőttig nem léteztünk. - A szavai szinte belevágnak a szoba csendjébe. - Gratulálok Cassano úr a kísérlete sikerült. - Erre kitágulnak a szemeim.
- Honnan tud erről? - Sziszegem a fogaim között.
- Megvannak a forrásaink. - Mond ennyit.
- Ez lehetetlen! Nem pont ezekért az információkért akarták egy emberük az alkalmazásomba adni? - Kapom fel a vizet, ő viszont csak kuncogni kezd.
- Egy szóval se mondtuk, hogy az emberünk, már nem épült be önökhöz. - Hangja nyugodt, de tekintetében tűz ég.
- Az lehetetlen. - Jelentem ki.
- Az is lehetetlennek tűnt, hogy egy másik világból emberek kerüljenek át ide. Mégis itt vagyok, mint élő példa. - Mondja, ahogy kivesz egy kis könyvet az aktatáskájából és egy oldalon kinyitva felém tolja. Az oldalról egy férfi néz vissza rám, aki Albert James Moriarty-ként mutatkozik be a könyvben.
- Ez... - Motyogom, de nem nagyon tudom hova tenni a dolgot.
- Egy bűnügyi lángelmét akart Mr. Cassano, de mi... Hogy is mondják maguk modern emberek? - Kérdezi, majd kuncog egyet. - Áh, igen. Egy csomagban járunk. - Fejezi be.
- Ez hogy lehet? - Bukik ki belőlem a kérdés.
- A maga tudósa, előszeretettel olvas ilyeneket munka közben. - Teszi el újra a könyvet, mikor is valaki benyit az irodámba.
- Uram. Meghoztam a kávéját, pont ahogy szereti. - Vigyorog az ajtóban Emiliano a családunk legújabb tagja. - Oh. A vendég úrnak is töltsek? - Mosolyog Moriarty-ra.
- Nem kell Emiliano! - Dörrenek rá, ahogy felállok, hogy az asztalhoz menjek, ahova letette a kávémat.
- Na, de főnök. Illik megkínálni a vendéget. Nem akarja, hogy rossz szemmel nézzenek magára, na nem mintha nem érné meg minden pillantás. - Néz rajtam végig a fiú, nekem pedig egy vonallá szorulnak az ajkaim.
- Mondtam már, hogy nem... - Kezdek bele, de ráharapok a nyelvemre. - Rossz ajtón kopogtatsz Emiliano és ha nem fogod vissza magad annak rossz vége lesz. - Sziszegem a fiú felé.
- Ezt nem értem. - Szólal meg oldalra billentett fejjel Moriarty.
- Mr. Cassano csak arra akar utalni, hogy nem szereti a férfiakat. - Legyint egyet Emiliano.
- Akkor nem értem mi a probléma. - Húzza fel a szemöldökét a vendégem.
- Flörtöl velem! - Morgom.
- És? Nem mintha le tudná tagadni a genetikáját, nem igaz Bond? - Kérdezi Emiliano-ra mosolyogva, a fiú mellettem pedig megrázza a fejét.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy nem emlegetjük ezt a bizonyos tényt Albert. - Vágja csípőre a kezét a mellettem álló.
- Hogy mi? - Tágulnak ki a szemeim.
- Mint mondtam Mr. Cassano, már beépült önhöz egy emberünk. Ismerje meg a Moriarty család egyik tagját, a legjobb kémünket, James Bond-ot, születési nevén Irene Adler-t. - Ahogy a vendégem ezt kimondja, Emiliano pukedlizik egyet előttem.
- Örvendek a találkozásnak. - Mondja, olyan nőies hangon, amit el se tudtam volna róla képzelni, majd vigyorogva kihúzza magát.
- Ez lehetetlen... - Motyogom magam elé és bele kell kapaszkodnom az asztalba, hogy ne remegjek meg.
- Ha ezt lehetetlennek tartja, akkor arról, hogy a fenyegetésünk honnan jött hallani se akar. - Keményedik meg Moriarty hangja.
- Mi? - Nyelek egy nagyot. Emiliano, vagyis Bond, vagyis Adler elfintorodik.
- Ahogy mondja. Én nem akarok beleszólni a dolgába főnök, de szerintem nem kellene hagynia Pablo-nak, hogy mangát olvasson munka közbe még olyan személyeket is áthoz, akiket nagyon nem kellene. - Fonja össze maga előtt a karjait a férfi, vagy nő, akit beosztottamnak hittem.
- Ezt nem értem. - Vallom be, mire a mellettem álló sóhajt egyet és visszatámogat a fotelhez.
- Elég bonyolult a dolog, úgyhogy el fog tartani, amíg elmagyarázom. Bond szerintem főzz még egy adag kávét. - Biccent egyet Moriarty, én pedig csak nagyokat pislogva hallgatom végig ezt az egészet. - Akkor kezdjük is a magyarázatot. - Sóhajt egyet Moriarty és bele is kezd a beszédbe.
DU LIEST GERADE
We Are Lord Of Crime
Fanfiction"- Kik maguk? - Jön a komor kérdés az FBI ügynök szájából. - Sherlock Holmes. - Biccent egykedvűen a férfi. - Ez itt mellettem, Sherlock Holmes. - Mutat a férfi a balján ülőre, aki unott arccal nézeget egy aktányi fényképet. - Az ott J. Hamish Watts...
