𝒱𝒶𝓁𝓀𝒾𝓇𝓎ℯ☁︎ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ☁︎

☁︎12☁︎

Nem igazán tudatosult bennem az elmúlt idő történései de nem is tudtam tisztán látni se szellemileg se testileg hisz könnyeim meggátoltak a látásban a szívem pedig hevesen dobogott a kisértéstől ami egész életemen keresztül kinyilvánulásért könyörgött. Hiába nem akartam szembe nézni a félelmemmel ,hogy a személy akit szeretek nem viszont szeret és ez rettenetes sebet hagyott bennem. Abban a pillanatban hullottam a porba amelyikben egy lépésnyire voltam a beteljesüléstől. Elfogadtam ,hogy Taehyung sose fog szerelmeként szeretni de ,hogy a szeretet semmi szintjén nem áll közel hozzám az egyszerűen felemésztett belülről olyannyira ,hogy többé elveszítsem mindenki bizalmát. Talán senki se szeret igazán ezen a földön hanem csak az értem érzett szánalom köti hozzám őket. Végülis mi okból kifolyólag szeretnének...folyton csak magamra gondolok , nem vagyok tekintettel senki érzéseire. Olyan ember után menekültem aki semmi szinten nem változtatta meg az életem a boldogság felé. Ebben a percben jöttem rá mit is jelentett az álmom. Az álmom amiben végig úszok az óceánon is Taehyungért , miközben hátra se nézek. Mi mást jelentene? A szerelem olyan fájdalmas, annyira visszataszító és az ember sötét oldalát hozza elő ami teljesen felül emelkedik a tudattodon. Teljesen felülírja az összes érzelmeidet mások iránt. Úgy érzed ha nem kapod meg annak a szeretetét akire vágysz az élet is teljesen elfordul tőled. Ezt érzem most...

Kétségbeesetten kutakodtam zsebemben a telefonom után ,hogy ráírjak anyára. Kai már lelépett valamelyik csajjal így nem igazán indultam keresésére csak küldtem neki egy rövid üzenetet hollétemről.
Anyát megkértem ,hogy jöjjön értem kocsival ezért a tömegen áttörve indultam ki a terasz felé. Hirtelen megcsapta az esti hűvős szél arcomat ahogy kiléptem az ajtón. A fájdalomtól felforrt testem rögtön rándult egyet a hideg érzéstől. Leülltem a teraszra vezető lépcső egyik fokára amíg várakoztam. Hagytam ,hogy a természet apró tapintásai megnyugtassák lelkem hisz tudtam ,hogy más nem igazán fog. Édesanyám nem igazán a szavak embere , inkább a tetteké de a mostani helyzetre tekintve ez nem igazán segítene az állapotomon. A házból kitörő hangok bele hasítottak fejembe mintha belülről készülnének kitőrni a belső démonaim. Egyszerűen irritáló volt más emberek boldogsága. A nevetésüktől torkomban gombócok keletkeztek amit nehezen tudtam lenyelni. A helyemben mások már holtra itták volna magukat de számomra az alkohol csak a gyengék gyógyszere. Nem volt szükségem ,hogy torzan lássam a világot hisz alapból is úgy tárulkozott elém.

Gondolataimból a duda fülsértő harsogása zökkentett ki. A jármű fényei vakítóan világítottak látásomban amitől ösztönösen szemeim elé emeltem kezem. Miközben próbáltam hozzá szoktatni látásom az erős fényhez , ujjaim résein próbáltam kivenni édesanyám alakját az autóból. Lekapcsolódtak a fények így elém tárult a nem várt személy látványa.

- Tudom, nem rám számítottál.- nővérem vészjósló hangjától mégnagyobbra duzzadt a torkomban lévő csomó. Egyik lábával kilépett míg a másikkal bentről támasztotta magát. A jármű tetejére fektette kezét és bizakodóan leste reakcióm.

- Majd haza sétálok egyedül.- indultam el az egyik irányba.

- Tudod egyáltalán merre kell menni? - hallottam magam mögött hangját de eltudtam képzelni az arcára kiűllt elégedett mosolyt. Fújtatva indultam a kocsihoz és az anyósülésre vágtam magam. A mellettem lévő is kényelmesen elhelyezkedett és indította be a motort. Kifordult az utcáról miközben egy utolsó pillantást vetettem az életemet megkeserítő épületre.

- Jól nézel ki. - vigyorgott a mellettem ülő de egy pillanatra se vezette le tekintetét az előtte levő útról.

-Kösz.- mondtam érzelemmentesen hisz tudtam ,hogy sose gondolná ezt komolyan. Ebben a szerelésben le se tagadhatnám mi is vagyok és ezt ő is tudta.

-Milyen volt a buli?- kérdésétől unottan fujtattam egyet , tisztában voltam vele ,hogy mindezt csak a megbocsátásomért teszi. Hisz semmit se gondol komolyan soha, szavairól is leolvasható volt ellenkező gondolatainak nyoma.

- Jó volt.- erőltettem egy mosolyt magamra és az ablak felé fordultam ezzel azt sugallva ,hogy nem akarok róla beszélni. Úgy tűnt vette a lapot hisz ezentúl nem igazán szólt semmit. Már egy ideje haladtunk az úton de számomra teljesen ismeretlen volt a környezet. Egy meredek úton haladtunk felfelé míg mellettünk látni lehetett ,hogy egyre jobban magasodunk a várostól. -Hova megyünk?- pillantottam rá de válaszra se méltatva csak leparkolt. Itt már sokkal egyenletesebben állt az út körülötte korlátok álltak amit a sötétségtől alig lehetett látni. Nővérem kiszállt a kocsiból ezzel arra invitálva ,hogy kövessem.

- Ide szoktam jönni ha valami bántja a lelkem. - állt meg a korlát előtt, miközben közelítettem felé egyre jobban tárult elém a gyönyörű látvány ami nővérem figyelmét is felkeltette. Az egész kivilágított várost feltérképezte a látvány. A sárga fények egy ponttá olvadtak, az épületek megszámlálhatatlanul sorakoztak egymás mellett.

- Ez gyönyörű..- adtam hangot gondolataimnak. Karjaimmal megtámaszkodtam Bora mellett.

- Sajnálom ,hogy borzalmas nővér vagyok.. csak annyira..felnőttél- hangja elcsuklott , könnyei megeredtek arcán amitől szavai őszintén hatottak. - Sose akartam megérteni az érzéseidet , itt rontottam el tudom. Nem vigyáztam rád és ellöktelek magamtól csak mert más vagy mint a többi srác. De bevallom őszintén nem is emiatt tettem hanem mert akárhányszor rád nézek apát látom benned, a törődésed mások iránt és a csodálatra méltó bátorságod és kitartásod eszembe juttatja azt a példaképet. Annyi emléket hagyott maga után bennem amit folyton próbáltam elfolytani magamban. De akárhányszor rád néztem ,folyton előtörtek.. - törölte le felszínre törő könnyeit. Fájt így látnom őt, nem akartam hogy én okozzam neki ezt a fájdalmat. Nem volt annyi emlékem apáról mint neki hisz még pici baba voltam. Neki biztosan sokkal több idő kellett ,hogy feldolgozza a hiányát. De túlzottan jól estek a szavai amikkel illetett. Tetszett ,hogy ennyire hasonlítok apára és ez segített elfogadni magam.

Megtettem a lépést amit öt éve rég meg kellett volna tennem. Közel léptem hozzá majd karjaim közé fontam őt. Meglepetten állt mozdunatlanul majd kis idő múlva viszonozta ő is. Szorosabban ölelt amitől azt éreztem nem akar elveszíteni. Ettől az érzéstől nekem is könnyek gyűltek szemeim alá és hagytam ,hogy azok lefollyanak arcomon.

-Semmi baj Bora- simítottam hátára amitől zokogása elnémúlt. Ellépett tőlem és megajándékozott egy mosollyal. Visszafordultunk a gyönyörű látvány felé és szótlanul csak bámultuk azt egy ideig amíg feldolgozzuk a történéseket.

- Taehyung utál engem..- törtem meg az érzelmes csendet. Bora lassan felém emelte tekintetét jelezve ,hogy folytassam. A tekintetéből leolvasható volt ,hogy jól esik neki ,hogy megnyílok előtte. - Nem tudom mit rontottam el de azt hiszem csak kihasznált mert a haverjai megkérték rá..- minden egyes kiejtett szótól elvesztettem abból a súlyból amit eddig magamban hordoztam.

- Nem rontottál el semmit Kook, a mai fiatalok teljesen kifordulnak magukból csak ,hogy megfeleljenek másoknak...- folytatta megnyugtató szavait miközben fejemben megfogalmazódott egy lehetséges válasz egy magamban régóta ismételgetett kérdésre.

-Várjunk...te vagy Valkyrie?- vágtam szavaiba.