Egy másik világ törvényei

Kölyökhad

9. Fejezet

Az idő túl gyorsan telt mi, viszont lassan haladtunk. A nap már magasan járt úgy hatóra felé lehetett már.

A gyerekek egyre lassabban haladtak. Két órája kutyagoltunk. Vagyis inkább annak tűnt az a tempó, amit tartani tudtunk ekkora létszámmal.

Az első órában még mindenki kapkodta a fejét minden apró kis zajra. Pár kisebb gyerek felsírt vagy halálra rémülve kapaszkodott a nála nagyobb, őt cipelő gyerekbe.

Aztán kezdtek megnyugodni. Még mindig érezhető volt a feszültség, de határozottabbak voltak. Anna egyre fáradtabb és fáradtabb lett. Damien-nel mögöttünk haladtak. Valóban el taszított minden fajzatot, ötven méternél távolabb. Az ikrek és Léda hangulatosan, szinte már vidáman játszottak kérdez-feleleket.
Így megnyugtatta a körülöttük lévő gyerekeket is. Körülbelül a harmadik órában jártunk, mikkor anya egy háztömb felé kapta a fejét ami mellett közvetlen el haladtunk. Azt mondta megesküszik, hogy egy csupot látott elsuhanni a tetőn.

Nem kérdő jeleztük meg a szavát.
Az időjárás is ellenünk volt. A szitáló eső egyik pillanatban hó, másikban esőcseppé vált. Egyik hideg fuvallat követte a másikat. Mint ha még az időjárás, se tudná eldönteni mit is akár.

Egyik háztömböt és üzletet kerültük a másik után. Aki nem ismeri a várost, azt is hihette volna, hogy egy végtelen betontőmből épül labirintus. A házak egy kisidő múlva olyan szorosan épültek egymás mellé, hogy az utcákban csak kettes oszlopban haladhatunk. Ez egyáltalán nem volt előnyös. Ha ránk támadnak pont itt az olyan lesz, mint a még élő szardíniák egy konzerves dobozban.

-Légy figyelmes. – lépet közvetlen mögém Damien.

Leon meghallva szavait egy fintorgó kifejezést öltött az arca, de csak egy pillanatig tartott majd ő is megfogadta a tanácsot.

-Mióta követnek? – tettem fel a kérdést a vállam felett Damien-nek.

-Egy húsz perce, körülbelül. – meglátva a következő kérdést a szememben válaszolt. – Három kanan.

-Láttad is őket? – kérdezte Leon ellenszenvesen.

-Nem te bájgúnár. Nem kel mindig csak a szemedre hallgatod. Figyelj a többi érzékszerveddel is. – suttogta egyre halkabban Damien, hogy a többiek ne hallhassák.

-Milyen közel vannak? – tereltem vissza a figyelmét magamra.

Bármi is ez a feszültség a két srác között, nem a legjobb pillanat a ,, kipisil messzebbre „ mutatványhoz.

-Anna képessége még működik. És túl kifinomult a technikájuk. Ha ezt így folytatják, félelmetesebb ragadozók lesznek bárminél. Tudják, hogy még nem vettük észre őket egységesen, és nem fogunk se menekülni, se támadni. Kíváncsiak. És ez a leg hátborzongatóbb. Eddig csak le vadászták a prédájukat. Most úgy hetven, hetvenöt méterre lehetnek mögöttünk.- válaszolta, bőven kifejtve Damien.

Éreztem ahogy minden egyes lélegzette megbillenti a fülem melletti tincset. Borzongás futott végig a hátamon. Jólesett a közelsége, mégis megrémisztett. Volt valami azokban a szememben, ami óvatosságra figyelmeztetett.

Lassan ki értünk az utcából. Egy nyílt térre jutottunk. Itt volt a város rózsakertje. Most mindenhol elszáradt nővények és törött fogakra emlékeztető fémrudak, ami régen egy meghitt szerelmespár menedéke lehetett. A betont felváltotta a poros föld. Az egykor mohazöldben pompázó puha fűnek már nyoma se volt. Itt ott még nőttek gazok, és ha jól láttam talán az egyik akácfa is megdőlten ugyan, de állt még.