Írjunk együtt

3. feladat megoldásom

Sok visszajelzést kaptam, viszont annál kevesebb munkát.
Ezennel köszönöm azoknak, akik eddig elküldték írásaikat.

Nagyon ügyesek vagytok, fantasztikus munkákat kaptam! ❤️

Zene amit hallgattam: Michael Bublé - Sway me now
Ez az én megoldásom, remélem tetszik.
Ti hogy álltok?
........

Hosszú, fehér ruhámon megcsillant a hold.
Magassarkú cipőm halkan kopogott, ahogy próbáltam elmenekülni a buliról.
A zenét már nem is hallottam, annyira messze kerültem a bálteremtől.
A kastély óriási volt, és sehol nem volt senki.
Teljesen egyedül voltam, amit nem is bántam.
Fejem még zúgott a zenétől.
Stacy születésnapi bulija volt.
Hatalmas partit rendezett, egy titokzatos, lakatlan kastélyban, amit az anyja vásárolt meg két éve.
Semmi kedvem nem volt eljönni. Utáltam a bulikat.
- Azt hiszem, rossz korba születtem - motyogtam magamnak.
Befordultam egy újabb folyosón, majd még egyen, miközben magamban gondolkodtam.
Rémülten toppantam meg. Megpördültem a tengelyem körül.
Biztos voltam benne, hogy hallottam valamit.
Halk zeneszó ütötte meg a fülemet. Lefagyva, dermedten álltam a helyemen.
Összeszedve magamat határozottan elindultam a hang irányába.
Egyre hangosabban hallottam, így már ki tudtam venni, hogy valamilyen klasszikus zene. Nagyon jól esett a fülemnek, a buli dobhártyaverő basszusa után.
Bizonytalanul közeledtem az kétszárnyas ajtó felé, ami alól narancssárga fény szűrődött ki. Az ajtó két oldalán egy-egy férfi állt, piros egyenruhában, és fehér harisnyában.
Lassan közeledtem feléjük.
Biztos voltam benne, hogy ez egy másik rendezvény, és csak meghívóval engednek be. Az egyik őr felé fordultam.
- Elnézést kérek, megkérdezhetem hogy milyen...
Az őr viszont lesütötte a szemét, és ránézett a társára.
Majd egyszerre kinyitották az ajtókat.
Megilletődve álltam az ajtóban.
A zene elhallgatott, és az összes vendég rám nézett.
Mindenkin ugyanaz a korból való elegáns ruha volt, így jelmezbálra következtettem.
Zavartan megfordultam, hogy gyorsan eltűnjek, de becsukódott mögöttem az ajtó.
Félve pillantottam körbe. Még mindig engem figyelt mindenki, amitől nagyon furcsa érzésem támadt. A mennyezeten hatalmas kristálycsillár lógott. Az élő zenekar pedig a kör alakú terem másik végén foglalt helyett.
Egy fiú lépett ki a tömegből.
Hasonló stílusú, elegáns öltözet volt rajta, mint mindenki máson. Szőke haja szépen befésülve, smaragdszín szemével engem nézett. Közelebb jött hozzám, mélyen meghajolt, majd megfogta a kézfejem, és lágyan ajkához emelte.
Elmosolyodtam, és őszinte megdöbbentséggel néztem a fiúra.
- Kérem! - mondta hangosan a vendégek felé fordulva - folytassák.
A zene újra elkezdődött, a vendégek pedig táncolni kezdtek.
- Tisztára, mint a büszkeség és balítéletben! - jegyeztem meg.
A fiú értetlenül nézett rám.
- Pardon? - majd teljesen felém fordult - Elnézést kisasszony, még be sem mutatkoztam!
- A nevem Sir William Elijah Charles Walker Wilson - mosolygott - A második - tette hozzá. - Önben kit tisztelhetek? Ha jól sejtem, nem ismer senkit a bálon.
Pislogtam párat, és próbáltam én is olyan fenséges hangnemet megütni mint ő.
- A nevem Josephine Carmichael - mondtam - de szólíthat nyugodtan csak Jo-nak.
A fiú arcán újból valami meglepetéshullám söpört végig. Szépívű szája halvány mosolyra húzódott, de csak egy pillanatra.
- Maradok a Josephine megszólításnál kisasszony, ha nem haragszik. Gyönyörű neve van.
- Köszönöm - mondtam bizonytalanul.
- Ide valósi? - kérdezte William.
- Attól tartok. - húztam el a számat.
Az úr felnevetett.
- Maga nagyon érdekes személyiség hölgyem! Szabad egy táncra?
Nem akartam nemet mondani, hisz mikor kéri fel az embert egy jóképű udvarias lovag táncolni egy jelmezbálon?! Azt hiszem, csekély rá az esély. Mosolyogva elfogadtam felém nyújtott kezét. Mivel ő is hasonló stílusban beszélt, gondoltam én is játszom a szerepem.
- Megtisztel vele Sir William! - mondtam.
Új zene kezdődött.
Beálltunk a vendégek közé. A fiú a derekamra helyezte a kezét.
A zene ritmusára lépkedtünk, és forogtunk a vendégek között.
Felejthetetlen érzés kerített hatalmába, ahogy táncoltunk a parketten.
- Olyan, mintha nem is ruhába, hanem magába a holdfénybe öltözött volna fel - mosolygott rám a fiú.
Alkarunkat összeillesztve, körbe- körbe sétáltunk egymás körül.
- Egész biztos, hogy mi nem találkoztunk már? - kérdeztem. Furcsán ismerősnek tűnt. A mosolyráncok amin az ajkai körül ültek, a világító szemei, ahogy hosszú ujjait rákulcsólta a kezemre. Mintha már láttam volna, csak nem emlékszem hol.
Sir William zöld szeme szinte ragyogott.
- Arra biztos emlékeznék. - mondta.
Elpirultam.
Mindenki megállt, és a zene véget ért.
A fiú meghajolt, smaragd szemeivel továbbra is engem nézve.
- Köszönöm a táncot hölgyem - mondta - szerintem még találkozni fogunk.
- Remélem - mosolyodtam el, mire éreztem, hogy a fülem még vörösebb lesz.
Egy pillanatra hátrapillantottam, de mire visszanéztem a fiú már nem volt ott. Minden eltűnt.
Egyedül álltam egy üres terem közepén.
Ijedtem körbenéztem. Kétségbeesetten fordultam meg, pislogtam, de nem volt ott semmi. A terem sötét volt, csak az ablakból szűrődött be némi fény.
- Hahó! - kiáltottam reménytelenül.
A cipőmön halkan koccant valami.
Lehajoltam érte, és a fény felé emeltem a kis tárgyat. Egy vékony arany gyűrű volt.
Smaragd színű ékkővel a közepén.