Prológus

363 26 2
                                    

A Nap lemenőben volt. Utolsó sugarai erőtlenül próbáltak áttörni a fák között. Szerencsére a férfinek az a kis fény is elegendő volt, hogy lásson.

Tudta, hogy hamarosan meg kell állnia és tábort kell vernie éjszakára, mégis valamiért egyre csak ment előre. Valami húzta, és ő nem mondott ellent. Elégszer mentették meg az ösztönei, hogy ne kételkedjen bennük.

Hangtalanul osont a fák alatt, szürke köpenyével teljesen beleolvadt az egyre közeledő éjszakába.

És akkor meglátta...

A fák között egy törékeny test feküdt. A férfi az egyik fa mögé húzódott és onnan figyelte az eddigi legkülönösebb nőt, akit eddigi élete során látott. Magán a nőn nem volt semmi különös, átlagos kinézete volt. Piszkos szőke haja, ami szinte a legvilágosabb barnára emlékeztette, kócosan terült el körülötte.

Ám, ami mégis csak különösé tette, az a ruhák, amiket viselt. A férfi már látott hölgyeket, akik nadrágot és inget viseltek, de ennek a nőnek a nadrágja úgy simult a lába köré, hogy a férfi jól láthatott minden domborulatot és hajlatot. A felső része is szűkebb volt az eddig ismerteknél.

És pontosan ezen dolgok miatt maradt rejtve.

Aztán, ahogy telt az idő és a lány még mindig mozdulatlan volt, közelebb merészkedett hozzá. Óvatosan fölé hajolt és, ahogy keze a lány vállához ért, annak úgy pattant fel a szeme.

A férfi kékje egy másik kékkel találkozott. A lány riadt tekintette összefonódott az övével, és már ekkor érezte, hogy valami létrejött köztük. Egy kapocs, mely összekötötte őket.

A lány ijedten felkiáltott és hátrébb húzódott a férfitől.

- Nyugalom - emelte fel a kezét nyugtatólag a férfi. - Nem foglak bántani.

A lány fázósan összefonta maga körül a karját és meredten nézte, ahogy a férfi feláll eddigi guggoló helyzetéből.

- Hogy hívnak? - kérdezte lágyan a férfi. Mikor nem kapott választ, hátra húzta a csuklyáját és kezét a mellkasára tette. - Én Vándor vagyok.

A lány nézte a markáns arcot, amit szakáll fedett, a jégkéken ragyogó szemet, ami lágyan pillantott le rá.

Lassan szólásra nyitotta a száját, hogy aztán elakadva össze is csukja.

- Nem tudom - szólalt meg aztán mégis. És a hangja oly lágyan csengett, mint a legcsodásabb dal, amit a tündék énekelnek.

- Nem tudod, hogy hívnak? - vonta fel meglepetten a szemöldökét Aragorn.

- Nem - rázta meg enyhén a fejét.

- Jól van - bólintott a férfi. - Tudod, honnan jöttél, hogyan kerültél ide?

Újabb fejrázás volt a válasz.

Aragorn gondterhelten ráncolta a homlokát.

- Van valami, amire emlékszel?

Csend szállt rájuk, de Vándor látta, ahogy az ismeretlen erősen kutakodik valamilyen emlék után, hasztalan. Pontosan látta, amikor a lány újból a szemébe nézett, hogy semmire sem emlékszik. A kétségbeesés ott csillogott a legördülni készülő könnyeiben.

Aragorn újra elé guggolt.

- Uuma dela, nin híri* - szólalt meg lágy hangon. A lány szeme kitágult meglepettségében. - Le eithathon** - folytatta a férfi.

- Milyen nyelv, amit beszélsz? - kérdezte félve.

- Ez sindarin, a tündék nyelve.

- Tündék?

Aragorn elmosolyodott. Oly' kíváncsiság, ártatlanság sugárzott a lányból, amely igazi felüdülést, változatosságot jelentett neki a sok komor és elkárhoztatott szerzet után.

- Igen - bólintott. - Itt, Középföldén sokféle szerzettel találkozhatsz. Tündék, törpök, emberek. Némelyik barátságos, másoktól jobb távol maradni. - Aragorn kinyújtotta a kezét a lány felé. - Gyere velem és segítek biztos helyre jutni.

A lány egy pillanatig tétovázva nézett le a felé nyújtott kézre, de aztán felpillantott a férfi arcára és elmosolyodott. Halványan bólintott és elfogadta a felé nyújtott segítő kezet.


*Ne aggódj, hölgyem

**Segíteni fogok!

Idegen (Aragorn fanfiction)Where stories live. Discover now