Idegen (Aragorn fanfiction)

1. fejezet

Napok teltek el, hogy Aragorn megtalálta Ethelielt. A lánynak azóta sem jutott eszébe a neve, sem más emléke, így hát, Vándor az Etheliel nevet adta neki, ami annyit tesz idegen. Ezzel utalva különös ruházatára és a feltételezésre, hogy a lány nem idevalósi.

A napok alatt Aragorn tanította Ethelielt. Tanította, hogyan vegyüljön el Középföldén, hogyan legyen láthatatlan, ha kell, és hogyan éljen túl, mind a vadonban, mind a hétköznapi életben.

A lány tanulékony volt. A férfi minden szavára és mozdulatára figyelt, és Aragorn lassan kezdett hozzászokni, hogy lépten-nyomon követi egy világító kék szempár. Ahogy ahhoz is kezdett hozzászokni, hogy van társasága. Van kivel beszélnie, vagy ha nem is beszéltek a jelenléte egyszerűen megnyugtatta. Nem értette, miért, hiszen a legtöbbször egyedül szokott utazni, megszokta az egyedüllétet. Etheliel mégis megnyugvással töltötte el.

- Ha egy picit is közelebb mész a tűzhöz, fel fogod gyújtani a köpenyed – szólalt meg Aragorn, de a hangjában jókedv csendült.

Etheliel fázósan húzta maga köré a férfitől kapott köpenyt, miközben vágyakozva pillantott a lángokra.

- Nem emlékszem, hogy mindig is ilyen fázós voltam-e, vagy itt túl hidegek az éjszakák, de jelenleg úgy érzem magam, mint akit egy jeges verembe dugtak.

Aragorn elmosolyodott és a lány vállára terítette a saját köpenyét is.

- Így te fogsz megfázni – ellenkezett Etheliel.

- Még csak nincs is igazán hideg, Etheliel – nézett le bujkáló mosollyal a férfi.

- Nem nevess ki érte – förmedt a másikra a lány, de a hangjában nem volt igazi sértettség.

- Sosem nevetnélek ki emiatt – pillantott a kék szemekbe Aragorn. Etheliel tekintete ellágyult és visszafordult a tűzhöz.

- Mesélnél nekem Középföldéről?

És Aragorn mesélt. Mesélt neki letűnt korok királyságairól. A jelenleg fennálló királyságokról és azok uralkodóiról. Mesélt neki Középfölde népeiről és azok szokásairól, az egymással való viszonyokról. Minden éjszaka mást mesélt el neki, és Ethelielben lassan kialakult Középfölde térképe és a benne lakó szerzeteket is el tudta helyezni a különböző helyeken.

A napok heteké váltak, mikor egy varjú szállt Aragorn vállára. Csőrében apró tekercset tartott, amit a férfi elvéve tőle olvasott el. Etheliel figyelte, ahogy a varjú elszáll, majd visszafordult az elkomorodott férfi felé.

Nem kérdezett semmit, nem akarta a férfi dolgába ütni az orrát. Megvárta, ameddig Vándor mondja el magától.

- Mennünk kell – pillantott fel végül. – Bríbe kell mennünk. Gandalf arra kér, segítsek egy hobbitnak Völgyzugolyba jutni. Szerencsére útba esik, így nem kell kitérőt tennünk.

Etheliel bólintott és követte Vándort. Nem kérdezte, miért kell egy hobbitot Imladrisba kísérniük, de tudta, hogy Gandalf jó barátja Aragornak, és a férfi segíteni fog a mágusnak. Merthogy Szürke Gandalf mágus volt. Aragorn mesélt róla is.

Napokig gyalogoltak. És a napok alatt a legváltozatosabb időjárással találták szemben magukat. Éjszaka és a reggeli órákban hideg volt, míg napközben egészen elfogadható volt az idő. Ám, volt, hogy esett az eső, máskor hétágra sütött a Nap, és Ethelielnek rá kellett jönnie, hogy nem szereti sem a hideget, sem az esőt.

Bríbe értükkor is úgy esett az eső, mintha dézsából öntenék. Alig ütött az óra delet, mikor beléptek a Pajkos Póniba, a fogadóba, ahol körülnézve Etheliel nem éppen bizalomgerjesztő embereket látott. Mindketten mélyen az arcukba húzták a csuklyájukat, elrejtve személyüket a kíváncsi tekintetek elől. Ez volt az első, amit a lány megtanult. Sose fedje fel magát.