Idegen (Aragorn fanfiction)

10. fejezet

Etheliel oldalra repült és gurulva állt meg a tó másik oldalán. Aragorn azonnal utána indult, de hátulról Legolas ragadta meg és húzta maga után.

- Fuss, Etheliel! – kiáltotta oda a tünde a lánynak, aki épphogy csak felállt.

Aragorn hadakozva próbálta magát kitépni Legolas karja közül és Ethelielhez jutni. Szemével elkeseredetten figyelte, ahogy a lány csápok rengetegén próbálja átverekedni magát.

A lény egyre közelebb ért hozzájuk, csápjaival ezúttal feléjük kapott, de addigra már Legolas behúzta a bányába. Odabent Boromir is csatlakozott a tündéhez és már ketten fogták vissza a férfit. Aragorn kiáltva figyelte, ahogy a szörny felkapaszkodik a bejáratra és az beomol a súlya alatt.

Sötétség borult rájuk, és ő végre ki tudta tépni magát a gúzsba kötő kezek közül. Vakon indult meg a bejárat felé.

- Nem – lehelte halkan.

Nagyobb lépteket tett a kőrakás felé, de ekkor egy test ütközött neki.

- Aúú – jajdult fel Etheliel. A hang hallatán a férfi úgy érezte, mintha egy mázsás kő gördült volna le a szívéről. A megkönnyebbültség végigszáguldott a testén. Magához rántotta a lányt és szorosan átölelte. Etheliel fájdalmasan felnyögött, de ugyanúgy átkarolta Aragornt.

- Hogy? – kérdezte olyan halkan a férfi, hogy csak ők hallják. Érezte, ahogy Etheliel belemosolyog a nyakába.

- Tudod, hogy gyorsabb vagyok, mint gondolnád.

Aragorn eltolta magától a lányt és habár nem látott belőle semmit, kezét az arcára simította. Azonnal valami meleg csordult végig az ujjain.

- Vérzel.

Szavára fény gyúlt a barlangban, ami végre felfedte a lány alakját is. Aragorn azonnal meglátta a lány homlokán lévő sebet, amiből folyt a vér, a fél arcát összekenve.

-Semmi baj, ne aggódj – mosolyodott el újból Etheliel és eltolta magától a férfi kezét.

Aragorn tiszta gyolcsot vett elő a táskájából és ellentmondást nem tűrően el kezdte kitisztítani a sebet.

- Te aztán fürge vagy, kislány – vetette oda neki örömtelien Gimli.

- Örülök, hogy jól vagy – lépett Etheliel mellé Legolas. Hamarosan a hobbitok is köré gyülemlettek.

- Nem maradt más választásunk – szólalt meg Gandalf, miután mindenki megbizonyosodott arról, hogy Etheliel valóban jól van. – Szembe kell néznünk Mória sötét tárnáival – indult meg a mágus előre és őt követték szépen lassan a többiek. – Vigyázzatok, a föld mélyén az orkoknál is vénebb és ocsmányabb jószágok élnek.

Aragorn hátra maradt és onnan figyelte, ahogy a négy hobbit magával ragadja Ethelielt. Látta, hogy a lány keze a jobb oldalára vándorol. Legszívesebben mellé lépett volna és átkarolná, de biztos volt benne, hogy Etheliel nem engedné. Így csak távolabbról figyelte.

- Most csendesebben – szólt Gandalf. – Négy napos út, ameddig átérünk. Reménykedjünk, hogy az ittlétünk észrevétlen marad.

Sötétség vette körül őket. Egyedül Gandalf botja és Boromir fáklyája adott egy kis fényt. Etheliel minden lépésnél érezte az oldalába hasító fájdalmat, de nem állt meg. Valószínűleg eltörhetett pár bordája, amikor az a túlzottan megnőtt polip odébb hajította.

Komor hangulatban haladtak át a tárnákon. Nem sokat láttak Móriából, de Etheliel valahogy nem bánta. A hajdanán dicső törp királyság sehol sem volt már. Nem volt ott más, csak sötétség és halál.