Alig voltam több egy sejtnél, egyszerű beágyazódásnál,
Már életem első perceiben sem voltam több egy felhasznált tárgynál,
én voltam a remény, ami balul sült el,
aki nem volt elég erős ahhoz, hogy összetartsa azokat, akiket szeretett.
Mindenki azt hitte, én talán össze tudom ragasztani azt, mi millió darabra eltört,
mi oly mértékben károsodott,
amikor elbuktam, ő kézen fogott és kivezetett a tisztásra,
magamra hagyott, majd soha többé nem láttam.
Kérleltem az Istent adja vissza nekem őket,
imádkoztam minden este egy nem létező eszményhez,
Remélem ezzel Istenhívő barátaim nem hergeltem fel,
mert az igazság is, mint sok más, nézőpont kérdése.
Néha eltöprengek az embereken, nézem őket, fejtegetem cselekedeteiket.
Néha irigylem őket, a gyerekkorért, ami sokaknak nem adatott meg,
sokszor észre sem veszik milyen szerencsések,
egészen addig, míg mindent el nem veszítenek.
Tudom késő már, de sikerült találnom ragasztót,
Nem loctite, nem is technokol, még csak nem is valami drága cucc.
A dolog fortélya abban rejlik, hogy el kell fogadd önmagad,
ha ezzel megvagy, fogadd el, kik alkotják a rokonaidat,
akiknek nem kell minden ballépést megbocsátani,
ők is csak emberek, ráadásul ez nem a középkor,
itt nem kötünk vérszerződéseket.
Ha szeretnél maradsz, de el is mehetsz,
Az út hosszú, és én arra, már nem kísérhetlek.
