VegasPete Story-Vegas és Pete története

10.

-Vegas-

Éles fájdalom nyilallt a fejembe, ahogy magamhoz tértem. Amikor kinyitottam a szememet próbáltam összerakni az elhományosult képkockákat s a fejemben lévő dolgokat, azonban az elmém üres volt, mintha az egészet ellepte volna a fájdalom.

"Hé...hogy vagy?"

Hangzott fel az öcsém hangja. Láttam, ahogy Macau az ágy előtt áll, mögötte ismeretlen környezettel. Az ágy és a párna anyaga idegen volt számomra. Nem olyan volt, mint minden reggel, amikor felkelek és azt tapasztalom, hogy az a hely, ahol épp tartózkodom biztonságérzetet ad.

"P'Top! P'Top, felébredt!" Macau hangja ismét felcsendült.

"Macau, befognád?! Csak a padlóra zuhant. Nem halt meg. Miért pánikolsz?" Hangzott fel egy másik személy hangja.

Mégha nem is tudom tisztán látni az arcát, a hangjára annál inkább emlékszem. Ez az a hang, ami mindig szöget üt a szívembe. A hang, ami parancsolgat nekem, ami bántalmaz és, amit nem akarok többé hallani.

"Apa! Ha nem érdekel, akkor csak menj haza, de én itt maradok és vigyázok rá." Apa és Macau elkezdtek veszekedni, amitől fájdalom áradt szét a mellkasomban, mint minden alkalommal.

"Macau!"

"Ha az új feleségeddel nem jöttetek volna az orvoshoz, valószínűleg meg sem látogattátok volna." Motyogta Macau, majd gyorsan felkapta a kancsót az asztalról, öntött egy pohár vizet és átadta nekem.

"Bátyó, igyál egy kis vizet." A torkom annyira kiszáradt, hogy már nyelni is fájt, ezért lassan kortyoltam a pohár tartalmát.

"Jó, hogy végre felépültél. Most vissza megyek a céghez. Hagyd, hogy az orvos megvizsgálja a testvéredet, Macau."

Macau a személy felé fordult, aki felkelt a kanapéról és egyenesen kisétált a helyiségből, az orvos pedig épp akkor lépett be az ajtón. Annyira sok kérdés van a fejemben. Hogyan kerültem a kórházba? És mi történt, ami idáig vezetett?

"Felmérhetem az állapotát?"

Az ápoló lehajolt s megnyomta az ágy oldalán lévő gombot, hogy szintbe emeljen, így félig ültem félig feküdtem. Csak ekkor vettem észre, hogy infúzióra vagyok kötve. Az orvos óvatosan felém nyúlt s megszabadított a fejemet beborító anyagtól. Amint a géz lekerült rólam az egész fejem zsibbadni kezdett.

A múlt eseményei fokozatosan előtörtek az elmémben. És ott volt Ő.
Ő volt az egyetlen, akire megállás nélkül gondoltam.

"Pete. Hol van Pete?" Kezdtem el nyugtalankodni.

Az orvos egy kissé hátrébb lépett. A tekintetem megállapodott Macau-n, aki aggodalmasan nézett vissza rám. Ezután megragadtam Nop karját. A fájdalmat, amit éreztem hozzá sem lehetett hasonlítani azokhoz az emlékekhez, amikor Pete sírt és ordítozott velem.
A tekintete annyira közömbös és üres volt. Még mindig látom magam előtt. Hol van most? Mit csinál? Ha a kórházban vagyok, még mindig vár rám abban a szobában?

Nem, nem akarok emlékezni mindarra, ami történt. Tudom, hogy megtévesztem saját magamat, de nem akarok arra gondolni, hogy mi történt azután, hogy leütött a lánccal. Egyszerűen csak reménykedem, hogy még mindig ott van. Az, hogy mindig ugyanabban a szobában van enyhíti az aggodalmamat. Normális esetben, amikor elmentem elintézni a dolgaimat, Pete felhívott. Mennyi ideje lehetek távol?
Még mindig vár rám? Mérges lesz rám?

"Hé, hé. Nyugodj meg. Miről beszélsz?" Macau azonnal mellém sietett és elhúzta a kezemet Nop karjától.

"Nop, válaszolj! Pete még mindig a szobában van, igaz?!" Hallani akartam azokat a szavakat Nop szájából. Egyedül csak azt a választ akartam hallani. Ha nem így lenne, nem tudom mit fogok tenni.