Visszafoglalni Erebort!

1. Mithrandir

Mithrandir

TA 2941. március 31.

A Minas Tirith-t kettészelő sziklabástya ormát metsző szél ostromolta, jellegzetes, koratavaszi szél, amely a Mindolluin gleccsereiből összegyűjtötte azt a jeges hideget, amit a tél hátrahagyott, és süvítve rázúdította a Védett Városra. Sol az orráig takaróba bugyolálva vacogott a kőpadon, az arcának szabadon maradt része fagyos maszkká merevedett, a szeme könnybe lábadt. Pellenor mezeje homályos foltokká mosódott össze a mélyben, a Rammas Echor bizonytalan, szétfolyó ecsetvonásra emlékeztetett a távolban, a mögötte elterülő pusztaság pedig egybeolvadt az ég meghatározhatatlan szürkéjével.

- Rendben. - Morwen fogai hangosan össze-összekoccantak beszéd közben, ahogy próbált úrrá lenni a reszketésén. - Ez rossz ötlet volt.

Sol mélységesen egyetértett. Tulajdonképpen már akkor így gondolta, mikor a Fellegvár könyvtárából kilépve arcul csapta a hideg, s az elmúlt fél óra keserves didergés sem változtatott gyökeresen a véleményén. Ő és Morwen előző nap döntöttek úgy, hogy ezt a reggelt a bástyán töltik és a hősi énekekben szereplő nagy uralkodók módjára tekintenek végig Gondor síkságain és hegyein. Az időjárással természetesen nem számoltak. De ez volt Sol utolsó reggele Minas Tirith-ben, legalábbis egy időre, s a búcsúnak meg kellett adni a módját.

- Nos? - vacogta Morwen várakozón, miközben szorosabban csavarta magára a takaróját. Ő a világért sem javasolta volna, hogy fújjanak visszavonulót, még ha ez azt is jelentette, hogy rövidesen mindketten halálra fagynak. Dúnadán leszármazott volt, büszke, elszánt és időnként - az esetek többségében - a végletekig csökönyös.

- Jól van. - Sol kidugta az egyik kezét a takaró alól és megdörgölte a szemét. - Menjünk.

Nehézkesen feltápászkodott, s a mozdulat közben a pillantása, amit immár nem homályosítottak el a hideg csalta könnyek, megakadt valamin.

- Odanézz! - mutatta Morwennek, miközben közelebb lépett a falhoz, hogy jobban lásson.

A Pellenor mezején keresztülfutó és a Város Nagykapujához vezető úton magányos lovas közeledett szélsebesen. Ebből a távolságból, egészen aprónak tűnt, de még így is kivehető volt a nyomában lobogó szürke köpönyege.

- De sietős...

- Gondolod, hogy támadás érte valamelyik várost? - kérdezte aggodalmasan Sol. Manapság Gondor határvidékein az ilyesmi nem ment ritkaságszámba.

- Amon Dîn tüze nem ég - állapította meg Morwen, aki hunyorogva kémlelte a messzeséget, s mint hogy magasabb volt, sokkal magasabb, mint Sol, jobb kilátása nyílt még innen is - Talán Rohanból jön.

Sol megborzongott, s ezúttal nem a hidegtől. Ha Lovasvég segítséget kér, akkor igazán komoly veszély fenyegetheti. A lovas időközben eltűnt a fal takarásában. A két lány áthajolt a lőrésen és lebámultak a Nagykapura, ami roppant méretei ellenére innen fentről egyszerű makettnek látszott. A kapuszárnyak ebben a pillanatban kitárultak és az idegen végigvágtatott a szintről szintre kanyargó főúton.

Sol elfordult és sóhajtva nekitámaszkodott a falnak. A Szökőkút Terén túl a bizonytalan reggeli fény ellenére is szemkápráztatóan ragyogott a fellegvár hatalmas épülete, s Echtelion Fehér Tornya karcsún nyújtózott az ég felé, mintha csillogó dárdahegy-süvegével át akarná szakítani a Város fölé boruló felhőkupolát. Ez a látvány hiányozni fog, még ha Sol jobban is kedvelte az erdők és mezők ezerzöldjét a rideg kő olifántcsontfehérjénél.

- Össze kell csomagolnom.

Morwen elhúzta a száját.

- Feltétlenül ma kell menned? - kérdezte aznap már sokadjára - Ha várnál még egy hetet, velünk jöhetnél Losarnachba.