Visszafoglalni Erebort!

3. Thorin és Társai

– Fili – mondta az egyik.

– És Kili – tette hozzá a másik, majd mindketten mélyen meghajoltak: – Szolgálatodra! Szákos úr, igaz?

– Nem – tette fel a kezét a hobbit. – Nem jöhettek be. Ez másik ház – azzal már csukta is be az ajtót.

Csakhogy a törpöktől nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. A sötét hajú, aki Kiliként mutatkozott be, erőszakosan előrelendülve kitámasztotta az ajtót, s beljebb nyomakodott.

– Mi az? Talán lemondták? – követelte rémült hangon.

– Nem szólt senki – jegyezte meg a másik, Fili, vagy valami hasonló.

A hobbit láthatóan nem volt a helyzet magaslatán.

– Le... – kezdte, majd ingerülten megrázta a fejét. – Nem mondtak le semmit.

– Hát ez jó hír – azzal Kili minden további nélkül félretolta a zavarodott házigazdát, és becsörtetett a házba. Fili követte, nagyjából olyan benyomást keltve, mintha most nyerte volna el kártyán az egész Megyét, s még el kellene döntenie, mit kezd vele.

Sol némiképp megilletődve és teljesen tanácstalanul bámulta a jelenetet. Az ajtó nyitva maradt, s a csillogó rézgomb alatt kékes derengéssel kirajzolódott egy rúna. Egy G-betű. Bármi is folyik itt, az Gandalf műve. Sol gyorsan lenyergelte Tovonnent és átküldte legelni a szemközti mezőre, ő maga pedig minden cókmókját cipelve feltántorgott a kerti lépcsőn, és óvatosan belépett Zsáklakba. Az ízlésesen berendezett, alacsony faboltozatos előszoba üres volt, de néhány helyiséggel odébbról lárma szűrődött ki, a fogason pedig több nehéz utazóköpeny is lógott, melléjük támasztva két jókora csatabárd. Sol nyögve letette a fal mellé a nyerget, s beakasztotta a sorba a köpenyét, az íját, tegezét és a Thengeltől kapott kardját. Azután puszta előzékenységből becsukta az ajtót, s nagy levegőt vett, hogy leküzdje a gyomrát szorongató feszültséget – ami még a mardosó éhségét is elfeledtette.

A ház olyan volt, akár egy labirintus. Az előszobából három alagút-szerű, faburkolatú folyosó indult, s ezek is szerteágaztak újabb folyosókra, amikről kisebb-nagyobb helyiségek nyíltak, s ezekből újabb járatok indultak. A padlót hol fényesre suvickolt kő, hol lakkozott fa borította s helyenként rongyszőnyeg. Sol a hangokat és a takaros környezetbe a legkevésbé sem illő, jókora, saras lábnyomokat követve balra indult, keresztül egy kicsi, méhviasz illatú helyiségen, ahol szép kandalló állt, fotelekkel meg egy könyvekkel és gyertyatartókkal megpakolt asztallal. Innen jobbra fordult egy hosszú folyosóra, amiről erre is, arra is több átjárás nyílt más alagutakba vagy szobákba. A falon, úgy vállmagasságban, üvegezett keretben a Megye térképe lógott. Sol közelebb hajolt hozzá – tucatnyi pötty piroslott rajta mindenfelé, mellettük apró, a derengő gyertyafényben alig kivehető gyöngybetűkkel megnevezve a helyiszínek, amelyeket jelöltek, mint Háromfityinges kő, A Domb vagy Békásfenék.

A bal felé vezető folyosón túlról beszédhangok szűrődtek ki, s mintha nehéz bútorokat taszigáltak volna.

– Ezt kitoljuk innen, különben nem fér be mindenki – mondta éppen valaki, hangzásra egy öregember.

Sol nyelt egyet és igyekezett nem törődni az ínycsiklandozó sülthal illattal, ami csak most jutott el a tudatáig. Tett egy lépést a hangok irányába.

– Mi? – Ez most a hobbit volt, és Sol megtorpant hallgatózni. – Mindenki? Hát hányan jönnek még?

Ebben a pillanatban csilingelve megszólalt az ajtócsengő, és Zsákos, vagy Szákos, mindenesetre Bilbó kétségbeesetten feljajdult.