Visszafoglalni Erebort!

6. Törpezüst

... avagy sárkányok, történetek és főleg lábjegyzetek végtelen sora.

***

Az első néhány nap többé-kevésbé nyugalmasan telt. A törpök jobbára békén hagyták Solt, így a lánynak akadt ideje alaposan átgondolni az életét, többször elátkozni magát, mint ahányszor Bilbó panaszkodott a rendszeres étkezések hiánya miatt, és egyúttal olyan mélyre süppedni az önsajnálat dagonyájában, ahonnan már csak feljebb volt.

A feneke és dereka minden nappal egyre jobban sajgott, újkeletű és ilyesfajta nagy jelentőségű utazásra teljességgel alkalmatlan pónilova, aki - legalább is Balin szerint - a Kender névre hallgatott, olyan imbolyogva és darabosan járt, hogy nem kis erőfeszítésbe került a hátán maradni, arról már nem is beszélve, hogy ha méhzümmögést hallott, lecövekelt és Bémának sem volt hajlandó tovább indulni. Ettől eltekintve kedves jószág volt, ha Sol leszállt róla, de mellette maradt, ő a hóna alá dugta a fejét, ha pedig a lány valami finomsággal lepte meg, onnantól kezdve a sarkában volt - nem tolakodón, csak amúgy támogatólag. Sol a többi pónival is hamar összebarátkozott, valahogy úgy alakult - talán, mert ő mutatott rá a legnagyobb hajlandóságot, vagy mert ő értett hozzá a legjobban -, hogy mindig rá esett az abrakolás és csutakolás feladata. Így legalább volt indoka távol maradni a törpöktől, és egyúttal kellemes társaságban tölthette az estéit.

Irigyelte Bilbót, aki, bár minden alkalmat megragadott, hogy felemlegesse kényelmes karosszékét és a kertben elköltött második reggeliket, tízóraikat, teákat, uzsonnákat, amelyeket kénytelen volt nélkülözni, mégis úgy tűnt, összességében élvezi az utazást. Többnyire Gandalf mellett lovagolt és Sol néha hallotta énekelni fűről, fáról, kalandokról. A rímek sántítottak, a dallam pedig ötletszerűnek hatott, de a törpöknek látszólag tetszett, s gyakran maguk is dalra fakadtak.

Tehát, míg a hobbit, és ráadásul éppen egy Zsákos szépen lassan beilleszkedett a társaságba legalább annyira, hogy vacsorakor mindig helyet szorítottak neki a tűznél, egyre jobban hozzászokott a lóháton való élethez és kíváncsian kérdezgette Gandalfot erről-arról, a nagyvilágról - addig Sol, a kósza, akinek eorlingként különben is a vérében volt a vándorlásra való hajlam, rendszerint sereghajtóként kullogott és végtelenül nyomorultul érezte magát.

Eleinte örült, hogy nem foglalkoznak vele, ám ahogy teltek a napok és sértett haragja, amelyet hiába igyekezett életben tartani, teljesen elpárolgott, kezdte kitaszítottnak érezni magát. A társaságban jó hangulat uralkodott, a törpök történeteket meséltek, Gandalf értékelhetetlen vicceket, csak Sol burkolózott komor hallgatásba - meg talán Thorin, de úgy tűnt, nála ez a természetes.

Kimondhatatlanul hiányoztak a Minas Tirithben töltött idők, a könyvtár, a mesterei és Morwen, de legfőképpen Thengel. Minduntalan azon kapta magát, hogy gondolatban vele beszélget, vagy azt képzeli, a következő útkanyarulatnál ott fogja várni mosolyogva. A bátyja volt a legfőbb támogatója, mind a tanulmányai, mind a kószává válása terén. Az egyetlen volt, aki mindig is hitt benne és aki a legtöbbekkel ellentétben nem alá-, de egyenesen túlbecsülte. Mit szólna, ha most látná őt?

Valahányszor a képzelgésben eddig a pontig jutott, Sol megrázta a fejét és babrálni kezdte Kender kefesörényét. Nincs értelme Thengelen gondolkodni, ő messze van és nem segíthet, nem adhat tanácsot. Sol akarta ezt az egészet, ő tukmálta rá magát Gandalfra és ő jelentette ki, hogy Tölgypajzsos Thorin számíthat rá. Most pedig neki, Solnak kell kezdenie valamit ezzel a szerencsétlen helyzettel.

Hatodnapra érkeztek meg Bríbe, ahol feltölthették a készleteiket és néhány órácskára megpihenhettek a Pajkos Póni mögött felállított kültéri asztaloknál, közvetlenül az istálló mellett. Kora délelőttre járt, a napsugaraknak még nem volt idejük amúgy májusiasan felmelegedni, de felhők nem mutatkoztak az égen és ez bizakodásra adott okot.