Visszafoglalni Erebort!

Prológus

„Tudom, hogy a törpök gyakran önfejűek és csökönyösek meg fárasztóak.

Gyanakvók és titkolózók, míg a modoruk a létező legpocsékabb.

Ugyanakkor bátrak is, kedvesek és a végsőkig hűségesek.

Mindet nagyon megszerettem.

És megmentem őket, ha tehetem."

- Bilbó -

***

Prológus

TA 2922. július 21.

Halmok, ameddig csak a szem ellát. Megsárgult fűvel borított sírhalmok végestelen végig a pusztán. A gyászolók leszegett feje fölött nehéz, bársonyzöld zászló lengedezik, a fehér ló életre kelni, ügetni látszik. Sol hunyorog a vakító napfényben, tekintetével egy szélsodorta selyemszalagot követ fel, fel, egyre feljebb száll, tekergőzik, kecsesen hurkot vet, majd ereszkedni kezd, akár a hulló levél, bizonytalanul bele-belekapaszkodik a levegőbe. Már egészen közel van, Solnak elég lenne a kezét nyújtania érte, de ő csak megbabonázva nézi, ahogy ellebeg előtte. A szalag egy utolsó keringővel a szikkadt fűbe akad s nem mozdul többet.

Sol kinyitotta a szemét és felült. A hálóinge ráizzadt a bőrére a nehéz takaró alatt, és ettől kellemetlenül viszketett. A szobába beszüremlett a koradélelőtti napvilág, az ajtó előtt a folyosón léptek zaja kélt, majd elhalt - nem hozzá jöttek. Sol félregyűrte a paplant és csupasz lábait lelógatta az ágy szélén. Soha nem szokott emlékezni az álmaira, abban is csak azért lehetett biztos, hogy voltak neki, mert Thengel állította, hogy mindenkinek vannak. És Thengel már tizenhét volt, és mindent tudott. Most lehunyta a szemét, újra látta a lobogó zászlót, az elszabadult szalag táncát a levegőben, el akarta kapni, az ujjára tekerni, a hajába fonni. Az álma néma és nyugalmas volt, mintha víz alól nézte volna, mégis tiszta és - egy megmagyarázhatatlan, különös érzés - nyugtalanító. Odakint újra léptek hangzottak fel és hamarosan kopogtattak az ajtón.

- Solveig, még ágyban? - sopánkodott Maethild, mikor benyitott a szobába. Mindig ő vigyázott Solra, ha Thengel vagy a királyné nem értek rá, de ennek hamarosan vége: a hatalmas pocakja elárulta, hogy nemsokára a saját gyermekével kell majd foglalkoznia. Sol sajnálta, Maethild szépen énekelt és vicces történeteket ismert, még ha gyakran kapkodott is és a keze érdes volt - Öltözz fel hamar, különben nem lesz időd reggelizni.

Sol kelletlenül lecsusszant a magas ágyról, s miközben Maethild elrendezte az ágyneműt és az ablakpárkányon toronyba igazgatta az illatos könyveket, amiket Sol még nem tudott elolvasni, de minden nap próbálkozott velük, ő megmosta az arcát, kifésülte a haját és belebújt az előző este kikészített fekete ruhájába. A hónapban ez volt a harmadik temetés, amin jelen kellett lennie. Egyik elhunytat sem ismerte életükben, sem a családjaikat, de Thengel ragaszkodott hozzá, hogy mindketten leróják tiszteletüket. Sol nem értette, hogy a gyászolóknak ugyan mi hasznára válik egy kislány tisztelete, és unta is a szertartásokat, a siratóének pedig szomorúsággal ülte meg a szívét. De Thengel sosem tett olyat, aminek ne lett volna oka.

Meduseld Aranycsarnokában kongó csend honolt, Sol cipőjének csattogása éles visszhangot vert, ahogy a lány átsietett a faragott oszlopok között. A trón üres volt, a hosszú asztalokat már letakarították. Solnak korgott a hasa, de nem volt ideje keresni egy cselédet, vagy elszaladni a konyhába. Kilépett a tűző napsütésbe és azonnal megpillantotta Thengel magas alakját. Bátyja a tornác szélén állt, kezében hosszú zászlórúd, aminek a tetején ernyedten csüngött a fehérlovas lobogó. Az Edorast körülölelő hegyeket kémlelte. Mikor Sol mellélépett és meghuzogatta az inge ujját, Thengel lenézett rá és elmosolyodott.

- Éppen időben. Mehetünk?

Lesiettek a hosszú, kanyargó lépcsőn az odalent várakozó gyásznéphez, s a menet lassú léptekkel megindult a nyomukban. Sol azonnal leizzadt a szokatlanul tikkasztó nyári hőségben, fekete ruhája átforrósodott a napon, de nem akarta szóvá tenni. Thengel komoly képpel, méltóságteljesen haladt mellette, úgy, mint aki máris király, és Sol gyermeklelkének minden büszkeségével szerette őt.

Mire elérték a nagy fakaput, a gyászolók sokasága a kétszeresére nőtt. Átvonultak a királyok máskor fehér virággal borított, most kopár sírhalmai között, végig a méltóságteljesen emelkedő városfal alatt, mígnem kitárult előttük a nagy sírmező.

A szertartás hosszabbnak tűnt, mint valaha, Sol gyomrát kínozta az éhség és ő szédült a forró napsütésben. Szeretett volna visszamenni a városba, lovagolni a póniján, vagy a többi gyerekkel játszani az árnyékban. Felcsendült a fájdalmas siratóének, és a kislány mellkasát szorongatni kezdte a szomorúság. Végigpillantott a kopár sírhalmok végtelennek tetsző pusztaságán. A megsárgult füvet váratlan szellő borzolta, s széllökéssé erősödve meglobogtatta Sol szoknyáját. Langyos, majdnem meleg szél volt, mégis jól esett a tikkasztó hőségben. A bársonyzöld zászló lustán meglobbant, egy pillanatra eltakarta a fehéren tűző napot, és Sol felpillantott. Rohan vágtázó lova életre kelt, ahogy a lobogó egyre jobban verdesni kezdett. A szél elsodorta a szívszakasztó dallamot, átkavargott a gyászolók között, és kiragadta a selyemszalagot egy fiatal nő kibomló szőke hajából.

Sol megbabonázva nézte a szalag kecses táncát a levegőben egyre magasabbra, áttündökölt rajta a napfény, majd ismét a mélybe ereszkedve pörgött és vonaglott, tekergőzött és hurkot vetett. Sol lassan, kábultan felemelte a kezét, és elkapta.

***

Jegyzet:

Thengel - Theoden apja, Rohan tizenhatodik királya, TA 2953-2980.